A médiatörvény - kulturális csőd

Az elmúlt hetekben józanságra valló átigazitásokon átesett új médiatörvénytervezet jogi koherenciája, számos szakjogász becsületes, minőségi munkája ellenére olyan csődhöz vezethet elfogadása esetén, amely súlyos következményekkel jár a nemzeti és a kortárs kultúrára. Nézve.

Ez a tervezet ugyanis semmi mást nem nem fed le - ismer fel, ismer el -, mint a hagyományos értelemben vett elektronikus médiumok által áthatott területeket. Nem hallott például az internetről, ami már önmagában véve is mutatja a tervezet reménytelen archaikusságát. A tervezet továbbra is abból a feltételezésből indul ki, hogy a szabályozás dolga semmi más, mint egy létező piac korrekt működtetése. Csakhogy a korszerű médiaszabályozás nem csupán ismer egy piacot, hanem teremt is. A médiapiac nem független a nemzeti kulturális infrastruktúrától. Vagy része annak, vagy, ha nem, akkor a rajta árult termékek komoly morális, esztétikai kérdéseket vetnek fel minden áldott nap. Mint azt a jelen helyzet is mutatja.

Nemzeti kulturális infrastruktúrán a technológiák, szabályozók, intézmények, eljárásmódok, nyilvános és demokratikus rutinok hálózatát érthetjük, amely lehetőséget teremt arra, hogy a XXI. századi normáknak megfelelően termeljük újra a kortárs és nemzeti kulturánk. A magyar nyelvvel össszefüggésben álló termékek piaca demográfiai okoknál fogva olyan szűk, hogy azt támogatási rendszerek nélkül fenntartani csak erős korlátok között s egyes szegmensekben lehetséges.

Jelenleg fontos intézmények az irodalmi kiadóktól a múzeumokig, a hangversenytermektől a kultúrházakig csak esetlegesen és a költségvetési maradékokból jutnak támogatásokhoz. Folyamatosan azzal szembesülnek, hogy válságos időkben élik az eltartottak sanyarú sorsát. Elméletben ugyan mindenki elismeri a kulturális iparágak stratégiai szerepét, de a gyakorlatban semmi sem változik: óvodától egyetemig, szinháztól múzeumig kiszolgáltatva, marginalizálva várják a kulturális iparágak alkalmazottai - reménytelenül - sorsuk jobbra fordulását. Az e piacokon megjelenő termékektől, azok szellemi vonzáskörétől teljesen függetlenül működik a magyar médiapiac, mintha egy másik világban, másik országban, más dimenziók között létezne. S a tervezet ezt a piacot továbbra is önmagában kívánja szabályozni. A törvénytervezet butasága és kulturális konzervativizmusa a politikai elit felelőssége, amelynek illetékes képviselői szó szerint semmit sem tudnak azokról a lehetőségekről, amelyeket kihagynak, s amelyekről tudván - újra lehetne formálni a nemzeti kulturális infrastruktúra egészét.

A médiaszabályozás nem arra való, hogy a jelenlegi szereplőket udvariasan kiszolgálja, hanem arra, hogy a magyar nyelvvel összefüggő termékek szempontjából releváns médiapiacot alakítson ki. Ha valaki képtelen arra, hogy a jelenleg létezőnél jobb, gazdagabb, igazabb, demokratikusabb piaci rendszert képzeljen el, akkor alkalmatlan arra, hogy a XXI. század elején ilyen kérdésekkel foglalkozzék.

Tudom, mindez üres szónoklatnak tűnhet, ezért hadd szolgáljak pár apró példával arra, miként működtethető egy ilyen piac - az eddiginél sokkal jobb hatásfokkal, demokratikusabban, számtalan igényt kielégítve. Senki nem tiltja meg például, hogy egy kábeltelevíziós hálózatnak kötelezően előírjuk meghatározott számú és jellegű csatorna fölvételét a programjába. Ha valaki például úgy véli, hogy a határon innen és túli magyar és nem magyar színházi kultúra megér egy önálló kábeltelevíziós csatornát, akkor azt bizony működtetni lehetne a szabályozás erejével.

A médiaszabályozás alkalmas lehet a különféle régiók kulturális teljesítményeinek láthatóvá, hallhatóvá tételére: amire az internet és a média házassága előtt nem nagyon volt mód. A médiaszabályozás a földrajzi és kulturális távolságok dinamikus eltüntetésének technológiája lehet: s minthogy nincsenek többé nemzetállamok, soha nem is volt még ilyen nagy szükség a virtuális kulturális terek újradefiniálására. Minderről a médiatörvény tervezői mintha nem is hallottak volna.

Megkérdezhetnénk a szolgáltatókat, helyes-e ugyanannak a vállalatnak tematikus csatornákon műsorokat gyártani és egyben közvetíteni. A válasz lehet igenlő, de akkor - ugyancsak a szabályozás erejével - gondoskodni kell a kulturális sokszínűségről, hiszen mégis abszurdum, hogy ami egy piaci logika szerint irreleváns, azt egyből már kulturálisan is marginálásnak merjük nevezni. Aki igy gondolkozik - mint a törvénytervezet megfogalmazói -, az fordítva ül a lovon. A médiaszabályozás ugyanis egy kulturális rendszer fenntartásának az eszköze - semmi más.

Ugyan miért gondoljuk, hogy a két nagy kereskedelmi csatorna a jövőben is ezzel a műsorkínálattal tehet szert ugyanerre a szép profitra? A televíziós műsorokat nem semleges közegben közvetítik, hanem a magyar társadalom egészét átfogó, foglalkoztató kulturális térben, s annak játékszabályai jóval bonyolultabbak, mintsem egy vállrándítással elintézhetnénk, hogy ezt adják, mert ezt nézik. A mai magyar kereskedelmi televíziózás csak azért lehet ilyen rémisztően ostoba, mert a kulturális kínálattal kapcsolatos immanens kérdéseket a jelenlegi szabályozás nem érinti, s a törvénytervezet szerint továbbra sem érintené. Ennek a nevetséges állapotnak a fenntartását szolgálná a közszolgálatiságról - reménytelenül - gondoskodni kívánó hivatal, amely semmi más nem lenne, mint a megélhetési politikusoknak az ORTT-éhez hasonló eredménytelenséggel működő klubja.

A televíziós kulturális kínálatot nem a végtermékekről való reménytelen vitákon keresztül érdemes szabályozni, hanem még előállításuk előtt! Soha nem szeretnék senkit arra ítélni, hogy arról kelljen vitatkoznia bárkivel, hogy például a magyar celebkultúráról miként lehet bebizonyítani, hogy az akár közszolgálati célokat is szolgálhat. Nyilván be lehet. A kereskedelmi televíziók a profitjukat nyilván megőrizhetik - mindössze a jelenleginél jóval többet kellene befektetniük a mai magyar kulturális kontextusban megjelenő termékek legkülönfélébb típusaiba. A digitális televíziózás korában nem érdemes a nézettségi indexeket emlegetni. Számtalan hibrid kulturális rendszer gondolható el, amely a kulturális termékek forgalmát növeli. A televíziós kultúra mégiscsak ugyanott létezik, ahol a Youtube, amely igazán mintaszerűen biztosítja a virtuális piacok növekedéséből következő pozitív externáliák sorát.

Nem természeti törvény, hogy a mai magyar popkultúra celebjei azok, akik azzá lettek. Embertársainkból a médiaszabályozás ostobasága teremtett popsztárt. Ha végre létrejönne a kortárs és nemzeti kultúra forradalmát lehetővé tévő infrastruktúra, akkor ezek a teljesítmény nélküli emberek oda kerülnének, ahova valók, szép csendben élhetnék éltüket, ki törődne velük?

Viszont kiderülne, hogy a magyar pop- és médiakultúra számtalan nagyszerű sztárt termel ki minden áldott nap. Péterfy Bori nem "csak" egy alternatív kultúra dívája lehetne, hanem Tövisházy Ambrussal együtt igazi popkulturális hős - sokak megelégedésére. A médiaszabályozás arra való, hogy plurális, de működő kulturális kánont teremtsen, s nem arra, hogy tovább hagyja működni a teljesítmény nélküli ostobaságot. Egy ország lakóinak kulturális identitása piacok által teremtett konstrukciókból áll össze. Azt formálni nem csak demokratikus jogunk, hanem morális kötelességünk is. Ezt a tételt mindenki magára veheti: a többes szám első személy - mindenkire vonatkozik.

A médiatörvény tervezői azonban erről lemondanak. Nem teszik meg a kortárs és nemzeti kultúránk fennmaradása, folyamatos megújulása érdekében azt, ami a kötelességük. Ezt a törvénytervezetet elfogadni: példátlan kulturbotrány, tompa butaság és tudatos károkozás egyszerre.

A szerző esztéta

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.