Elesett az udvaron, és néhány méterre a meleg épülettől belepte a hó. Felesége járókerettel indult keresésére. Megbotlott férje hóval borított testében, s a földre zuhant. Egymás mellett fagytak meg.

A szomszéd későn vette észre a tragédiát, segíteni már nem tudott. A szociális munkások megdöbbentek, mert napok óta könyörögtek a bácsinak, hogy legalább a ház körüli munkát hagyja rájuk. De ő egyre csak azt hajtogatta: boldogul maga is.

Az elmúlt hetek kemény mínuszaiban csaknem százan vesztették életüket kihűlés miatt. Többségük idős ember. Vidéken, kistelepülésen, saját fűtetlen házukban vagy annak udvarán fagytak meg. Miért nem figyeltek fel a szomszédok, rokonok, barátok a tragédia előjeleire? Hol maradt a segítség? A falusi emberről még most sem olyan kép él bennünk, hogy hagyná megfagyni szomszédját. Úgy hisszük, nem fordítja el tekintetét a bajba jutottak láttán, hanem a kezét nyújtja. Az ő mindennapjaikban még fellelhetők olyan alapvető emberi értékek, mint a másikról való gondoskodás.

Lehetséges, hogy a falusi mindennapokat is átjárná a városok rideg személytelensége, önzése? Községeket járó szociális munkások mondják: sokféle magyarázatuk van a téli tragédiáknak, nagy a különbség a községek közt méretben, szellemiségben. Azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy átalakulóban van az a korábban megszokott, zárt falusi élet, amelyet az egymásra való odafigyelés, az összetartás is jellemzett. Ahogy lassan, de visszafordíthatatlanul elszigetelődnek, magukra maradnak az egyre jobban elöregedő kistelepülések, sok helyen úgy távolodnak el egymástól a mindennapok során egy-egy kisközség lakói.

Marad tehát az intézményes segítség, de olykor az ehhez vezető út sem könnyű. Nagy baj - hívja fel a figyelmet a zalai Vöröskereszt egyik nagy tapasztalatú szakembere -, hogy sokakban dolgozik még a "falusi önérzet". Megpróbálják rejteni, titkolni szegénységüket, szégyellik elesettségüket. Az, aki hatvan-hetvenévnyi kemény, kétkezi munkával mindig elérte, hogy van mit ennie, mivel fűtenie, képtelen kérni - vagy ahogy egyikük mondta: alamizsnáért kuncsorogni. Még akkor is, ha rászorul. Nem áll be a sorba a hivatalnál tűzifáért, segélyért. Ha didereg is naphosszat, nem kéredzkedik be a régi szomszédhoz, hogy átmelegedhessen. S ha éjjel három dunyha alatt is fázik, nem panaszolja senkinek. Még arra is nehéz rávenni őket, hogy a segítséget elfogadják. Pedig olykor már a járás is nehezükre esik. Amikor a dombok között megbúvó, kis zalai faluban arról kérdeztük a tisztességben megöregedett, ma már egyedül élő idős bácsit, hogy mi lehet ennek a magyarázata, őszintén válaszolt: "Az az ember fogadja el az ingyentűzifát a fiatal szociális munkástól, aki két-három évtizede még a falu közösségének megbecsült tagja volt?"

A szociális munkások szerint azért utasítják el a segítséget, mert nem tudnak szabadulni attól a gondolattól: mit szólnának ehhez a szomszédok, a gyerekek, a rokonok? Nehéz megmagyarázni nekik: bárki, életkortól függetlenül, kerülhet olyan helyzetbe, hogy támogatásra szorul - miért lenne ez szégyen idős korban?

Nekik mégis az.