Az azonban egészen biztos, hogy érettnek találtattak a kétezres évekre: lám, ha épp a reneszánsz fogalmának feltupírozására kínálnak nekik súlyos milliárdokat, habozás nélkül és profin képesek lecsapni a pénzre.

Nem kétséges persze az sem, hogy bárki találta is ki, nagy ötlet volt a reneszánsz év. Az újjászületés olyan gumifogalom, amelybe tényleg bármit bele lehet gyömöszölni, ami a kultúra területén előfordul. Hiszen ki vonná kétségbe, hogy a múzeumoktól a könyvtárakig és a tájházaktól az irodalmi emlékházakig mindenre ráfér a megújhodás? Legfeljebb az, aki még sosem látott a faluvégen porlepte csetreszekkel zsúfolt, dohos parasztházat, amelynek pillanatnyilag senki sem találja a kulcsát.

Éppen ezért nagy dolog, hogy az év költségvetéséből elkülönített 110 millió forintra minden negyedik magyar tájház pályázott - még úgy is, hogy minden tíz forinthoz egyet a fenntartónak kellett hozzátennie. Ugyancsak a települések elkötelezettsége nyilvánul meg abban, hogy a helyi hagyományok felkutatását és megőrzését ösztönző, révükön pedig a kulturális turizmus megindítását elősegíteni hivatott pályázaton 28 milliót adott hozzá az állami százhoz a nyertes másfél száz falu és kisváros. Magyarán, a reneszánsz év bebizonyította: ha van pénz, és azt olyasmire lehet költeni, ami helyben fontos, kerül saját erő és a nyeréshez szükséges pályázatírói kapacitás is.

A Mátyás-képregények mérkőzése meg a meseírói verseny csak a felszín ugyanis. Ha kicsit mélyebbre ásunk, azt fogjuk látni, hogy a reneszánsz évre szánt négymilliárd forint zöme a legégetőbb dolgokra ment el. Ebből igyekeztek közösségi hellyé, nélkülözhetetlen információforrássá és a szó szoros értelmében vett "művházzá" válni a kistelepülési könyvtárak, ebből újultak meg egyes városok közterei, sőt még olyan régóta sürgető - s persze: állami - feladatok elvégzésére is ebből telt, mint mondjuk a tudományos akadémia népzenei tárának digitalizálása. A pénzcsap nyitva volt, és nem kellett más, csak egy jó ötlet, hogy ki-ki alátarthassa a kupáját (hogy a reneszánsz tematikában maradjunk). Ezért keresztelték hát el "alkimista tábornak" a Vegyipari Múzeum múzeumpedagógiai programját, és valami efféle szülhette azt a pompás gondolatot is, hogy a Központi Bányaipari Múzeum eztán "élménybányával" várja a tárnákat csak a mesékből ismerő gyerekeket.

Mindennek láttán az ember nemcsak az olyan görcsös megoldások fölött kész átsiklani, mint a könnyűzenei PANKKK program fölfűzése a reneszánsz szálra vagy épp a Szépművészetibe hurcolt "reneszánsz a fáraók között" kiállítás, hanem aggódni is kezd: és mi lesz most, hogy véget ért ez az év? A menetrendszerű költségvetési zárolásokról szóló hírek semmi jót nem jeleznek, ahogy az sem, hogy a hazai kultúra legnagyobb, pályázati forrásokat kínáló mecénása, a Nemzeti Kulturális Alap eleve bevételcsökkenéssel számol az idén. Pedig régi bölcsesség, hogy sokkal célszerűbb valamit életben tartani, mint hagyni tönkremenni, azt remélve, eljön majd egyszer az újjászületés