Az Európai Unió - bevált nyugat-európai minták nyomán - ugyanezt szeretné, ezért támogatja a szövetkezést: azt, hogy a termelők összefogva nagyobb piaci erőt képviseljenek, így az ágazat hasznából minél több jusson vissza hozzájuk. Az uniós mintára szervezett tészek - termeltető és értékesítő szövetkezetek - legálisan gazdálkodnak, hiszen csak akkor kaphatják meg a támogatást. A magyar kormány - legalább szavakban - erősen támogatja a feketegazdaság kifehérítését. Mindazonáltal a feketekereskedelem tönkreteszi a fehéret: a politikusok beszélnek, de a hatóságok nem ellenőriznek.

A Magyar Zöldség-Gyümölcs Terméktanács például azért kuncsorog mostanában a kormánynál, hogy ugyan vezessék már be nálunk is azt az uniós jogszabályt, amely szerint kötelező regisztrálni, ki foglalkozik zöldség- és gyümölcskereskedelemmel. Megépültek a nagybani piacok, amelyek külsőre már éppen olyanok, mint Németországban vagy Hollandiában. Csak annyi a különbség, hogy nálunk nem muszáj regisztrálni az ott lebonyolított forgalmat. Százmilliárdos nagyságrendű áru cserél gazdát úgy, hogy nem fizetnek utána áfát. Tizenkét százalék kompenzációs felárat (támogatást) kapnak a tészek, 20 százalék áfát csalnak el a feketén kereskedők: lehet találgatni, hogy ki a versenyképesebb.

Ha az állam valóban ki akarná fehéríteni ezt a szférát, akkor egységesen szabályozná a nyitva tartást: csak azonos időszakban lehetne kereskedni mindenütt. Az APEH pedig odaültetne két-két adóellenőrt minden nagybani piac be- és kijáratához. Az mehetne be, akinek van szállítólevele az árujáról, és az jöhetne ki, aki felmutatja a számlát. Ilyen egyszerű - mondják az értékesítő szövetkezetek vezetői. De valahogy mégsem ilyen egyszerű, mert az adóellenőr is csak akkor mehet be a nagybani piacra, ha az üzemeltető cég biztonsági szolgálata megengedi. Hamarabb megbírságolják a kistermelőt, aki a kispiacon nem ad nyugtát öt kiló krumpliról, mint a nagykereskedőt, aki számla nélkül forgalmaz ötszáz mázsát a nagybanin.

Jó esély van rá, hogy a gazdasági válság megroggyantja a már megkapaszkodni látszó termelői integrációkat is, hiszen a kiszámíthatatlan piaci helyzet mellett az 50 százalékos támogatással épült hűtőházak, raktárak, csomagoló gépsorok önrészére felvett hitelek törlesztőrészlete nagyon is kiszámíthatóan nő. Mára kisebb lett az árrés, mint a forgóeszközhitel kamata. Ennek az is oka, hogy az áruházláncok szívesen vásárolnak az adóspóroló nagykereskedőktől - ezzel ugyanis le lehet törni a szövetkezetek árait. Az áruházláncok 50-70 napra fizetik ki az árut. Noha törvény van rá, hogy 30 napon túl kamatot kell fizetni, a megszegésnek nincs szankciója, a beszállítók pedig nem merik kifogásolni, ha hónapokon át ingyen használják a pénzüket. Kétségessé válik a kistermelők magatartása is: ha a nagybani piacon többet adnak az árujukért, és azonnal fizetnek, akkor a saját szövetkezetükkel leszerződött árut is inkább a nagybanin adják el.

Ha tönkremennek a tészek, akkor a csődeljárásban a hazai és uniós közpénzek milliárdjaival támogatott infrastruktúrájuk aprópénzért az ölébe hull valakiknek. Talán éppen erre megy a játék: mostanában gyakran emlegetik, hogy a válság az egyik embernek katasztrófa, de a másiknak lehetőség.