Európa és a Közel-Kelet
A gázai konfliktus esetén is abba a hibába eshetünk, hogy nem értjük meg - nem akarjuk megérteni - az erőszak alkalmazásának okait, és azt, hogy a szereplők hozzáállása az erőszakhoz egészen más, mint a miénk. Ez - bár különböző okokból, de - mindkét félre igaz. Izrael, amelynek évtizedek óta állandóan szembe kell néznie azzal a fegyveres fenyegetéssel, amely nyíltan a megsemmisítésére és polgárainak kiirtására irányul, "hozzászokott" az erőszak alkalmazásához, abban a nem teljesen alaptalan vélelemben, hogy csak a fegyveres erőszak alkalmazása mentheti meg a megsemmisüléstől. Ez a vélekedés eddig - legalábbis rövid távon - kétségtelenül igazolódott, bár vannak kétségeink, hogy nem kellett volna, kellene-e sokkal erőteljesebb erőfeszítésekkel és más gesztusokkal kiegészíteni a fegyveres erőszak alkalmazását.
A Hamasz - és máshol, máskor a Hezbollah - irányíthatatlan rakéták százait lövi ki izraeli településekre válogatás nélkül, és még csak látszatát is kerüli annak, hogy nem civil célpontokat támad. Ha teljes joggal terroristának nyilvánítjuk ezeket a szervezeteket, akkor úgy is kell viszonyulnunk hozzájuk, ahogy azt a terrorizmus elleni harc elvei megkövetelik.
Ha valóban hozzá akarunk járulni az ilyen jellegű konfliktusok megoldásához, akkor alapjaiban kell megváltoztatni gondolkodásunkat és politikánkat. Ennek alapfeltétele, hogy a politikusok ne - vagy legalább ne csak - saját választóik gondolkodásához igazítsák politikájukat, hanem az adott konfliktus reális adottságaihoz is - és úgy magyarázzák el választóiknak a helyzetet.
Európának egyedülálló lehetősége van, hogy fontos szerepet játsszon a közel-keleti konfliktus megoldásában. Ehhez azonban meg kell tanulnunk, hogy nem az elvtelen, álszent "semlegesség" a legjobb út, hanem az, ha megkeressük szövetségeseinket: sem Izrael feltétel nélküli támogatása, sem a vak muzulmánellenesség nem vezérelheti politikánkat. Csak akkor lehetünk eredményesek, ha alapvető kérdésekben igenis határozottan állást foglalunk:
1. Csak akkor van értelme tűzszünetnek, ha a Hamasz azt nem erői újraszervezésére használja fel, hogy nyomban felmondja, amint újra elég erősnek érzi magát, és újrakezdje az Izrael elleni terrorista támadásokat. Viszont akkor sincs a tűzszünetnek sok értelme, ha a nem hoz látható javulást a palesztin lakosság életében. Természetesen Izraelnek is köteleznie kell magát a tűzszünet fenntartására.
2. Tartós tűzszünet csak nemzetközi jelenléttel biztosítható. Erre jelenleg nem alkalmas más, mint a NATO, illetve egy olyan ad hoc koalíció, amelyben az Egyesült Államok is és Európa vezető hatalmai is részt vesznek.
3. A tűzszünet megsértése a nemzetközi közösség támogatásának megvonását kell, hogy eredményezze. A tűzszünetet megsértésének esetére az elkövető hatékony megbüntetését és az áldozat kompenzációját kell kilátásba helyeznünk. Ha a tűzszünetet Izrael sértené meg, akkor a nemzetközi támogatás radikális csökkentése, ha pedig a Hamasz, akkor a palesztin állam szuverenitásának korlátozása és Izrael NATO-tagsága lehet a hatékony válasz. 4. Állást kell foglalnunk a hosszú távú megoldás alapvető kérdéseiben. Olyan kompromisszumot kell javasolni, amely mindkét féltől komoly engedményeket követel. Állást kell foglalni amellett, hogy Jeruzsálem legyen vagy megosztott főváros, vagy még inkább nyílt város, amely egyik államnak sem fővárosa. A palesztin menekültek tömeges visszatérése nyilván nem lehetséges, de a palesztin családoknak (és nem a hatóságoknak) jelentős kárpótlást kell kapniuk. Valamennyi törvénytelen zsidó települést fel kell számolni, s valamennyi arab államnak el kell ismernie Izraelt, és segítséget kell nyújtania a megalakuló palesztin államnak.
5. Jelentős, de szigorú feltételekhez kötött gazdasági segítséget kell nyújtani a megalakuló palesztin államnak.
6. Stratégiai szövetséget kell kialakítani a mérsékelt iszlám erőkkel, a szélsőségesekkel, a fundamentalistákkal szemben (nem csak a Közel-Keleten, de világszerte).
Ha Európa nem lesz hajlandó ilyen értelemben "beavatkozni" a válság menedzselésébe, annak nem az lesz a legroszszabb következménye, hogy ismét az amerikaiak játszanak majd vezető szerepet a Közel-Keleten (ez amúgy is elkerülhetetlen és kívánatos is), hanem az, hogy képtelenek leszünk a válság befolyásolására is. Nehéz egy ilyen stratégiai váltást végrehajtani, különösen, amikor a hazai közvélemény egyszerű és gyors megoldásokat vár el a politikusoktól, és ráadásul ebben a kérdésben még évszázados előítéletekkel is meg kell küzdeniük. Az eddigi politika folytatása azonban csak az eddigi eredményeket fogja hozni, és újra meg újra csak a vérontás megszüntetéséért kell majd Európának fellépnie - elvtelenül és eredménytelenül.
Gyarmati István, diplomata
