Több mint harminc éve szívesen olvasom TGM cikkeit, könyveit, olykor az ő írásánál kezdtem el olvasni az újságot. (A jövőben ebben nem vagyok biztos. A gőg nem rokonszenves tulajdonság.) Együttérzéssel követtem konzervatív liberális korszakát, bár a konzervativizmus mindig távol állt tőlem. Megértettem, amikor távolodott a baloldaltól, és azt is, amikor közeledett hozzá. Akár balra, akár jobbra álltam tőle, mindig érdekelt a véleménye. Örültem, ha igazat adhattam neki, tiszteletben tartottam, ha véleménye eltért az enyémtől. Sokszor találkoztunk azokon a tüntetéseken, amelyeken nemzeti forradalmainkért, a szólás- vagy bármi más szabadságáért, esetleg az erőszak ellen kellett föllépni.

Magam nem vagyok annyira baloldali, hogy a szocializmusban higgyek, abban reménykedjem, azt szeressem. Laikusként nem tudok állást foglalni gazdasági kérdésekben, csak szeretném, ha mindenki fűtött szobában lakna télen. De azt is szeretném, ha a vasutasok csekély töredéke nem keserítené az országnak azt a szegényebb részét, amely vonaton jár dolgozni vagy iskolába, vonaton szeretné meglátogatni a családját. Néhány száz, vagy akár néhány ezer ember nem vehet ki többnapi munkabért ártatlan kisemberek zsebéből. A vonatok utasai nem privatizáltak semmit, és semmiféle válságért, elmaradt béremelésért nem felelősek. Maguk is szeretnének több bért, csak nem áll módjukban ennek érdekében megbénítani az országot. Még az is lehet, hogy megtehetnék, de szolidárisak sorstársaikkal, a többi szegény emberrel. Nem világos előttem, hogy a vasutasoknak miért járna nagyobb béremelés, mint a kőfaragóknak vagy a balett-táncosoknak. Miért járna a MÁV dolgozóinak pénz a MÁV Cargo privatizációjából, ha az Ikarus vagy a Volán munkásai nem kaptak? Mit kapott az ózdi kohász vagy a komlói bányász? Ha már olyan baloldaliak vagyunk, azokért kellett volna szólni, tenni, akik megromlott egészséggel váltak munkanélkülivé, később rokkantnyugdíjassá a létminimum feléért legszebb férfikorukban. Áruló-e, a baloldali értékek árulója-e az, aki az autóval nem rendelkező diákok, munkások, munkanélküliek és nyugdíjasok szabad helyváltoztatását fontosabbnak tartja a zsarolási potenciáljukkal visszaélő vasutasok érdekeinél?

Ami a "monoki gondolat" megítélését illeti, TGM szerint is vannak írástudók, politikusok és civilek, akik nem sokallják a legelesettebbek segélyét, még segítenek is valamennyit a szűkölködőknek tanárként, szociális munkásként, védőnőként vagy szomszédként. Szerény tapasztalataim szerint ők, inkább az MSZP-re szavaznak, vagy, ha nagyon csalódottak, inkább nem mennek el választani, de nem támogatják azokat a pártokat, amelyek meg akarják félemlíteni a cigányokat, az asszonyokat vagy bárkit, aki nem az ő táborukba tartozik.

Végül és utolsósorban: Izrael. Gondoljon TGM arra a harminc másodpercre, amely alatt egy zsidó civilnek el kell rejtőzni a Hamasz rakétái elől. Azokra az évtizedekre, amelyek alatt egy anya sem lehetett biztos benne, hogy gyermeke épségben tér haza az iskolából, egy apa sem, hogy felesége a bevásárlásból, egyetlen ember se, hogy a munkahelyéről. TGM úgy fogalmaz, hogy akik (többek között) a Hamasz "tagadhatatlan" nőgyűlöletét emlegetik, azok "brekegnek". Ezt a szót használta a kiváló tollú, nyelvezetére oly kényes tudományos kutató. Ugyanazt, amellyel a jobbszélről torkollták le az amerikai nagykövet asszonyt, aki az antiszemitizmus ellen szólalt föl.

Nem vádolom TGM-et sem filo-, sem antiszemitizmussal, amiért sértő kifejezésekkel ("korlátolt katonák és titkosszolgálati káderek") illeti Izrael neki ellenszenves vezetőit, de azért illett volna leszögeznie: az izraeli nőknek és gyermekeknek is jár védelem az erőszak ellen nemcsak a családon belül, hanem a családon kívül is.

Kartal Zsuzsa, író