Igen, Magyarország a gázellátás szempontjából kényes és szerfelett előnytelen helyzetben van. Valóban, miközben az ország energia-háztartása 40-45 százalékban földgázalapú, szükségleteinek legalább négyötödét kénytelen külső piacokon beszerezni. Ráadásul ez a külső piac lényegében egyetlen beszerzési forrást jelent: Oroszországot. E körülmények ilyen előnytelen kombinációja Európa egyetlen más országára sem jellemző. Ám ez a helyzet nem az elmúlt néhány évben jött létre. Megváltoztatása nem kevés időt és anyagai áldozatot követel. E helyzetet nyilván a lehető leggyorsabban meg is kell változtatni. Ehhez azonban mindenekelőtt jó tisztában lenni a tényleges lehetőségeinkkel. Enélkül ugyanis nagy a kockázata annak, hogy hibát hibára halmozunk majd.

Számos dolgot persze már ma is meg lehet tenni. Ilyen, lényegében csak rajtunk múló lehetőség az ország már most is jelentős tárolókapacitásainak fenntartása és további bővítése. Ebben a tekintetben - ezt nehéz lenne tagadni -, jól vizsgázott a kormány, mert az ország 13-14 milliárd köbméteres éves fogyasztásához képest mégiscsak komoly tartalékot jelent az időben elraktározott 3,5 milliárd köbméternyi gáz. Ugyancsak enyhíthet az ország helyzetén, ha sikerül új szállítási kapacitásokat kialakítani, lehetőség szerint minél többet. Ám ez távolról sem csak tőlünk függ. És ez messzemenően érvényes a Nabucco-projektre is. Aki csak egy picit is ismeri e tervezett vezeték történetét és a megépítése körüli nehézségeket - Gyürk állításával szemben -, az sohasem hivatkozhatott a közép-ázsiai gázkészletek szűkösségére. Soha nem az volt a kérdés, hogy a térségben van-e elegendő gáz - ez legfeljebb az azeri készletek kapcsán merülhetett fel, ám Türkmenisztán tekintetében komolyan sohasem -, hanem az, hogy sikerül-e a transzkaszpi térségben meglévő gázt biztonságosan és hosszú időn át kihozni és európai piacokra juttatni. Nem természeti korlátokkal kell tehát számolni, hanem mindenekelőtt politikai nehézségekkel. Lehet ezeket ignorálni, ám attól még nagyon is léteznek. A Nabuccót majdan feltöltő országok egytől egyig autoriter rendszerek. Megpróbálnak ugyan minél távolabb kerülni Moszkvától, ám eközben feltűnően kerülik a vele való konfliktust. Oroszország jóindulatának megőrzése e rezsimek számára létérdek. Következésképpen Európa térségbeli politikája csak akkor lehet eredményes, ha a régió államait meggyőzi arról, hogy nyugati gázszállításaik nem keresztezik Moszkva érdekeit. Amíg nem érzik magukat biztosnak ebben, semmit nem várhatunk tőlük.

Ami pedig a magyar kormánynak a Nabucco iránti elkötelezettségét illeti, nos, aligha találni még egy európai miniszterelnököt, aki az elmúlt egy évben négyszer is találkozott volna az azeri elnökkel, úgy, hogy kétszer maga látogatott el Bakuba. És tudtommal arra sem akadt példa, hogy egy EU-ország kormányfője Asgabadig repüljön, személyesen mérve fel a türkmének szándékait. A magyar miniszterelnök mindezt megtette. Már csak ezért is nehéz azzal vádolni, hogy épp ő ne akarná megépíttetni a Nabuccót. Annak megépülte ugyanis nyilvánvalóan magyar érdek, ha másért nem, hát azért, hogy a következő évtized elején a magyar küldöttség úgy ülhessen le tárgyalni a Gazprommal a 2014-ben lejáró gázszállítási szerződés megújításáról, hogy Budapest nemcsak Oroszországtól tud gázt vásárolni. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy Magyarországnak ne lenne érdeke a Déli áramlat megépülte is. Nagyon is érdeke, épp jelenlegi kiszolgáltatott helyzetéből következően. Ám ez a kiszolgáltatottság nem politikai, hanem mindenekelőtt "technológiai" természetű. Abból fakad, hogy az ország most lényegében csak egyetlen vezetéken át jut földgázhoz és ez sebezhetővé teszi. Lehet persze azt állítani, hogy az "energiaforrásoktól való függőség előbb-utóbb gazdasági és politikai függőséget hoz magával", ám jó lenne ezt bizonyítani is. Mert bár az elmúlt évek ukrán-orosz gázcsörtéi mögött föl-föl sejlenek kölcsönös politikai célok is, sőt még az is nyilvánvaló, hogy politikai döntések alakítják ki és mélyítik el a konfliktust, ám arra mégis nehéz lenne bizonyítékot találni, hogy Moszkva árdöntéseivel Kijev politikai szuverenitását korlátozza. Ez legfeljebb csak akkor lenne igaz, ha politikai feltételekhez kötné szállításait, avagy kifejezetten büntetné Ukrajnát. A preferenciák megvonása azonban aligha diszkrimináció. Az európai átlagár és az európai árképzési mechanizmus orosz "kikényszerítése" aligha gátolja Ukrajnát szuverén jogainak gyakorlásában. Akkor hát miről is van szó?

A szerző történész