Persze a változó kontextusok okán ugyanaz mindig másnak tűnik; más a súlya, jelentősége s ez - megítélésem szerint - nem hamis érzékelés. Ki gondolná például, hogy Magyarországon ezerévi kereszténység és latin abécé után még mindig jelen van a pogány kultúra és a rovásírás divatja?! Pedig itt van: egylényegű egykori önmagával, de mégis más, merthogy rajta kívül minden más.

1.

De azért időről időre újat - lényegileg újat - is ki lehet találni. Az új is valamiből jön, de mégis inkább eltér, mint hasonlít. A kereszténység is a zsidó vallásból sarjadzott ki, de mégsem egylényegű a zsidósággal. A római pápa sohasem mondaná azt, hogy ő tulajdonképpen egy tiszteletbeli zsidó, és egy rabbi sem tartaná Jézus Krisztust Isten fiának, legfeljebb egy deviáns zsidónak.

No, de valójában én sem a történelem természetéről és sokszínűségéről kívánok elmélkedni. Sokkal inkább arról, amit a magyar politikai nyilvánosságban - mindenfajta újító szándék nélkül - érzékelek, s ami egyértelműen a múltban már lejátszott játszma volt. Természetesen nem lesz teljes a leltár - főként azokra a jelenségekre figyelek, amelyek sikertelenségekhez, kudarchoz vezettek, zsákutcás gondolatnak bizonyultak vagy olyan árat követeltek, amit nagyon nem volt érdemes megfizetni. Így aztán nem erkölcsi, humanitárius az érvelésem, megközelítésem, hanem történeti. Következőleg, amit negatívnak látok, azt azért minősítem így, mert csak bajt, problémát, tragédiát idézett elő - anélkül, hogy amit meg akart volna oldani, azt meg is tudta volna oldani.

Az egyik vonulatot a nacionalista érzület különféle megnyilvánulásai képezik. Felmérés szerint az autók közel öt százalékán van Nagy-Magyarország matrica; kisebb csoportok zajosan ápolják a történelmi Magyarország kultuszát. Kiadványok, erre szakosodott könyvesboltok terjesztik a nacionalista eszmeiséget. Politikai identitásponttá vált az árpádsávos zászló.

A szabadság mindezt lehetővé teszi. A szabadság világában mindenki szabadon lehet Homo sapiens vagy Homo erectus (azaz lehet gondolkodni vagy - emberként - nem sokat gondolkodni).

Aki a historizált nacionalista világképben fejezi ki önmagát, annak azt is tudnia kell (kellene), hogy a magyar nacionalizmus az egész Kárpát-medence leginkább vesztes nacionalizmusa. (Mostanra már beérte a szerb nacionalizmus is: Nagy-Szerbia ábrándjának kergetése 2008-ra Koszovó hivatalos elvesztéséhez vezetett). A szlovákoknak független államuk van, román többségű államból kettő is van. (Moldávia a másik). A horvátok is megvannak a magyar állam nélkül. Aki Nagy-Magyarországban mutatja meg önmagát, az érzelmi önazonosságot fejez ki. Történetileg-politikailag csak annyit mond: én egy vesztes vagyok és az is maradok. Ez nagyon nem illik bele egy sikerorientált személyes ambícióvilágba, de másfelől nagyon is beleillik a kudarcból, a vereségből erkölcsi magasztosságot kreáló magyar kultúrába. De hát az emberek nálunk - minden felmérés szerint - inkább individualisták, mint nagymagyarok. Másként fogalmazva: pragmatikusak.

2.

A következő határozottan kitapintható, önkifejezésben megfogalmazódó vonulat a rasszizmus. Természetesen kombinálódhat a nacionalizmussal - lehet "tótozni", "szőrös talpú oláhozni". De ma már nem ez az igazán jellemző. A jellemző a zsidózás, a cigányozás - olyannyira, hogy ezek a tartalmak politikai pártok elsődleges kifejezésmódjává váltak. Ma a nyilvános térben inkább cigányozás hallatszik, mert éppen ennek van politikai konjunktúrája, azaz, úgy tűnik, ezért lehet pár százalék szavazatot besöpörni. A rasszizmus kiterjesztő értelmezése is jelen van. Ezt a jelenséget kulturális rasszizmusnak nevezhetjük. Manapság a nőellenes előítéletek kevésbé hangosak - rejtetten azért markánsan jelen vannak. Viszont a homoszexualitás hangos kultúrrassiszta visszhangot képes kiváltani - a szofisztikáltnak tűnő értelmiségi undorkodástól a "buziverő" indulatig bezárólag.

A szűkebb vagy tágabb értelemben vett rasszizmus jelen van a társadalom hétköznapi beszédkultúrájában, de politikailag igencsak periferikus a képviselete. Ami nem csoda: bármely formájának nyílt felvállalása szemben áll a Birodalommal - az Európai Unióval -, aminek szabad akaratából Magyarország is tagja. De a magyarok - merthogy pragmatikusak - maguktól is tudják: semmi jó nem származna a cigányokkal való háborúskodásból; valójában pedig senki nem szólhat bele abba, hogy ki mit csinál az ágyban. A zsidókat pedig jobb békén hagyni, mert sok baj származott abból, hogy üldözték őket. Így aztán a rasszizmus kispárti marad - még akkor is, ha szívük mélyén sokkal többen vevők rá, mint ahányan nyíltan fogyasztják.

3.

A harmadik vonulat a kommunisztikus demagógia. Amikor a "kommunisztikus" kifejezést használom, akkor egy meghatározott tartalmú illúziókeltésre gondolok. Ingyen jár ez vagy az; a gazdagság bűn, az állami tulajdon jobb, mint a magántulajdon; az egyenlőség eszméje akkor tökéletes, ha a szociális mezőben is érvényesül.

Magyarország - és a magyar társadalom - a Szovjetunió vezérletével már kipróbálta ezt az utat. Itt nem részletezendő okok miatt ez az út járhatatlannak bizonyult.

S mégis. Ma Magyarországon leginkább a kommunisztikus demagógia, illúziókeltés van jelen. Két nagy párt is ilyesféle nézeteket vall, s erre a két pártra szavaz a választani elmenő magyarok kilencven százaléka. Az egyik jobboldalinak, a másik baloldalinak mondja magát, de valójában abban van verseny köztük, hogy melyik tud hitelesebben több szocializmust ígérni az embereknek; melyik tudja megvalósítani azt a szocializmust, amitől már csak egy ugrás a kommunizmus.

Ha az egyik, a "baloldali" felveti, hogy a oktatás vagy az egészségügy pénzügyi vonzatához az igénybevevő is járuljon hozzá, a másik, a "jobboldali" népszavazást kezdeményez, hiszen "ősi szocialista juss" az ingyenesség. És több mint hárommillió magyar szekundál a kommunisztikus illuzionizmushoz. A "jobboldali" azt mondja, hogy ne privatizáljunk, s ha egy kórház működését akarják magánosítani, élet-halál harcba kezd. Ha a baloldal a 12 hónapos évben 13. havi nyugdíjat ad, ő 14. havit ígér.

De a "baloldali" is próbál lépést tartani. Emeli az alanyi jogon járó szociális juttatásokat. Önmaga kebelén belül megfúrja azt a tulajdonosi programot, amelynek értelmében állami cégekben engedtek volna kistulajdonosi részvételt. Sőt még ennél is tovább mennek. Most már - a hírek szerint - egyik csoportjuk azt javasolja: "meg kell találni a módját, hogy a brókerek és a bankárok vagyonából legalább részben kárpótolhassák a vagyonvesztett kisembereket". (Népszabadság, 2008. december 29. 3. old.) Vagy a különböző baloldali műhelyek dolgozataival föltuningolt kétoldalas vitaanyag (Balra, magyar! Népszava, 2009. január 9.), amelyben az állam az élet minden porcikájáért garanciát vállaló intézményként viselkedik.

Vajon mit lép erre a másik nagy szocialista párt?

Azt látom, hogy az emberek jelentős része kifejezetten vevő a kommunisztikus demagógiára. Azt is logikusnak látom, hogy a "szocialista versenyben" előbb-utóbb az egyik eljut ahhoz, miszerint kifejezi szándékát: hozzá akar nyúlni magánemberek magánvagyonához. Most éppen az uralmon lévő párt egyik csoportja ért el erre a pontra - igaz, az éppen ellenzékben lévő, másik szocialista párt vezetője már régebben kilátásba helyezte: hatalomra kerülésük esetén felülvizsgálják a privatizációt.

Érteni vélem, hogy sok magyarnak ez miért tetszik. Egyfelől pragmatizmusból. Úgy vélik, hogy jobb nem fizetni, mint fizetni. Azt gondolják, hogy aki ezt ígéri, annak a dolga, hogy be is tartsa adott szavát. Legfeljebb csalódnak, de akkor még mindig van egy másik szocialista párt. Másrészt persze rövid az emlékezetük. Amikor a zsidóktól elvettek mindent, akkor a dunyhától a kerékpárig, az étkészlettől a lakásig mindent megkaptak a nem zsidók. Amikor aztán a sváboktól elvettek mindent (az ő életüket meghagyták), akkor mindent megkaptak a nem svábok. Aztán - a sok ingyenjuttatás után - mindenkitől elvettek mindent. Mert ha egyvalakitől el lehet venni mindent, akkor mindenkitől el lehet venni mindent.

Ezt a magyarok nagy része elfelejtette - miközben tudja: alapvetően csak magára számíthat.

Amikor Theodore Roosevelt volt amerikai elnökként ellátogatott az Osztrák-Magyar Monarchiába, tiszteletét tette Ferenc Józsefnél. Az amerikai exelnök kíváncsiskodva megkérdezte az akkor már régóta regnáló császárkirályt: valójában mi a dolga egy uralkodónak? Ferenc József egy kicsit töprengett, majd így válaszolt: az uralkodónak az a dolga, hogy megvédje népeit a politikusaitól.

A XX. század tapasztalata alapján hozzátehetnénk: és a népet önmagától.