A szerző 1990-1994 és 1997-2002 között ENSZ-nagykövet

A humanitárius intervenció tézise hoszszú éveken keresztül jól hangzó, de nem mindenki által osztott törekvés maradt, mely így nem is válhatott ENSZ-határozattá. E törekvést, más országok mellett, együttesen támogatta az Európai Unió és az Egyesült Államok. 2005-ben a világszervezet fontos lépést tett e téren, amikor immár határozatba foglalta az ún. védelmi felelősség elvét, mely kollektív cselekvést helyez kilátásba a Biztonsági Tanács révén az emberi jogok súlyos megsértése esetén, amennyiben egy állam saját polgárait nem képes e jogsértésektől megvédeni.

A kilencvenes években felgyorsult az 1945 után kialakult nemzetközi jogrend fellazulása. Ugyanis bizonyos, halasztást nem tűrő drámai esetekben, melyek az emberi jogok lábbal tiprásával, etnikai tisztogatásokkal, népirtással párosultak, a cselekvést engedélyezni hivatott Biztonsági Tanács politikai okokra visszavezethető tehetetlenségével szemben a tagállamok egy csoportja úgy döntött, nem nézheti ölbe tett kézzel az eseményeket, valamit tennie kell. Így került sor egy többéves - s keserűen megállapítható: a nyugati nagyhatalmak döbbenetes passzivitása következtében elfajult - véres háború megállítása céljából a NATO-nak a boszniai szerb katonai állások elleni 1995-ös légitámadásaira, majd később a milosevicsi Szerbia elleni 1999-es légi kampányra. (A történelmi hűség kedvéért tegyük hozzá, a Jugoszlávia széthullását követő polgárháború idején az EU kéksisakos ENSZ-katonái - ellentétben az Egyesült Államokkal - embert próbáló körülmények között végig a terepen voltak, mégha vonakodtak is a katonai erő alkalmazásától.) Mindkét esetben dokumentálható s az egész világ által megismert megrázó események váltották ki ezt a kétségbeesett katonai reakciót. Egyik akcióra sem volt felhatalmazás az ENSZ BT részéről, a világ túlnyomó többsége mégis egyetértett velük. Az első véget vetett a jugoszláviai háborúnak, elvezetett Daytonhoz, megszüntette a vérontást. A második rákényszerítette az akkori belgrádi vezetést, hogy hagyjon fel brutális politikájával Koszovóban. Az ENSZ akkori - éppenséggel afrikai - főtitkára, Kofi Annan sem ítélte el a NATO-akciókat, hanem a belgrádi kormányt tette felelőssé azokért, s egyértelműen rámutatott, hogy az államközi kapcsolatokat szabályozó olyan alapelvek, mint a szuverenitás, a belügyekbe való be nem avatkozás nem szolgálhat mentségül az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó alapelv durva és tömeges megsértésére. Annak idején kétség nem fért ahhoz, hogy Belgrád tűrhetetlen állapotokat hozott létre a térségben. Ugyanakkor az is igaz, hogy az 1999-es NATO-bombázásokra sem adta a BT áldását - az orosz és kínai ellenkezés miatt. Mégis, a világ - egy-két kivételtől (Oroszország, Kína, India, Namíbia) - eltekintve vagy lelkesen egyet értett a NATO akciójával, vagy csendben bólogatott hozzá. Ezért volt ekkoriban a világszervezetben széles körben osztott az a vélemény, miszerint az Észak-atlanti Szövetség fellépése jogilag nem igazolható, de politikailag elkerülhetetlen volt.

Az iraki háború története egészen más. Azok az indokok, amelyek a bagdadi szekuláris diktatúra elleni háborút voltak hivatva alátámasztani, még a háború 2003-as megindítása előtt is ezer sebből véreztek. Jómagam egyáltalán nem vagyok büszke arra a szerepre, amelyet ebben az időben a magyar külpolitika felvállalt. A mondvacsinált okok (kapcsolat az al-Kaidával, tömegpusztító fegyverek jelenléte) nem voltak és nem lehettek dokumentálhatók, s a média sem tudott mit kezdeni ezekkel, legfeljebb a Szaddám-rezsim kurdok ellen korábban elkövetett atrocitásainak felvételeit ismételgette. Az Európai Unió másfél évvel korábban, az ikertornyok elleni New York-i terrortámadást követően nemcsak támogatta az ENSZ-ben az Egyesült Államokat, hanem a NATO-t alapító Washingtoni Szerződés értelmében fel is ajánlotta részvételét a tálibok uralta Afganisztán elleni katonai akcióban. Ezt az ajánlatot amerikai részről elhárították. Az Irak ellen indított háború körülményei között az EU széttöredezett. Voltak, akik támogatták Washingtont, voltak, akik ellenezték, hogy az USA egy homályos hátterű, nem bizonyított és ráadásul bántó nemzetközi retorikával kísért háborút indítson egy amúgy is rendkívül ingatag térségben. A fő gond tehát kettős volt: egyrészt az ENSZ BT nem adott nemzetközi felhatalmazást erre az akcióra, másrészt az uniós országok között drámai szakadás állt be. Mint korábban láttuk, a 2001. szeptember 11. utáni katonai-politikai-humanitárius szükségállapotban az EU nem habozott támogatást nyújtani és részt is kívánt venni az ennek megszüntetését célzó akciókban. Irak esetében nem volt ilyen szükségállapot, ezért nem osztom azt a nézetet, hogy az amerikaiak által indított háború ellenzésében az európaiak felháborodása "képmutató" lett volna. Oktalanság párhuzamot vonni egy hitelesen nem indokolható, nagyméretű szárazföldi hadművelet s az egész világ előtt jól dokumentált szükséghelyzetben megindított légi akció - Gyarmati írása szerint: "egy nagyjából hasonló beavatkozás" (!) - között.

Egy dolog világos: az elmúlt két évtized tanulságaiból okulva rendkívül nagy szükség lesz arra, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok - közös értékeik és elveik alapján - összehangoltan és együttesen lépjenek fel az egyre feszítőbb nagy világpolitikai kérdésekben. Obama elnöksége reményt nyújthat ennek a korábbiakhoz képest következetesebb megvalósítására. Ebbéli várakozásunkban, a részletkérdésekben meglévő esetleges véleménykülönbségektől függetlenül, azt hiszem, valamennyien egyetérthetünk.