Kapzsiság? Korlátlan dereguláció?

Az új antikapitalizmust két politikus szövegének példáján veszem szemügyre. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke az októberi nemzeti csúcson így fogalmazott: "Mindannyian szembesülünk azzal, ahogy a világunkra zúdult a modern globálkapitalizmus pénzügyi és gazdasági válsága. ... Az eddig uralkodó társadalomfelfogás vitathatatlannak tekintett dogmái is ... csődöt mondtak. A piaci önszabályozás mindenhatósága, az állam szabályozó szerepének visszaszorítása, a gyenge állam tézise, a korlátlan deregulációba vetett hit és annak eddigi gyakorlata nem folytatható tovább. A világ paradigmaváltáshoz érkezett. A piaci mechanizmusokat mindenre kiterjeszteni akaró elképzelések erőltetése mindenütt elveszítette a társadalmak támogatottságát."

Szili a hagyományos európai - régimódi szociáldemokrata és kommunista - baloldal nyelvén szól. Téved azonban: valójában a piaci mechanizmusokat senki sem akarja kiterjeszteni "mindenre", a piaci önszabályozás "mindenhatóságát" senki sem hirdeti. Nálunk a vita az állam szabályozó szerepének, az állami tulajdonlásnak és az állami újraelosztásnak a visszaszorításáról vagy fenntartásáról, esetleg bővítéséről szól. Szili képviselőtársa, Orbán Viktor ugyanott a jobboldali antikapitalizmus népszerű és veszedelmes nyelvén fejtette ki, hogy miféle paradigmaváltásra is volna szerinte szükség: "A valódi ok azonban, amely a válság mögött meghúzódik, nem más, mint az emberi gyarlóság. Ezt a válságot emberek okozták, emberi gyarlóság okozta. Pénzéhség, kapzsiság, mértéktelenség és nyerészkedés. Milliárdos vállalati és bankvezetőknek csak az járt a fejükben, hogyan és miképpen lehetne újra és újra, egyre csak több és több pénzt begyűjteni. Loptak, beszéljünk egyenesen, csaltak, hazudtak, adatokat hamisítottak meg, és eltitkolták a valóságot. Mi azt javasoljuk az egész világnak, de magunknak is, hogy térjünk vissza az őszinteség, az átláthatóság, a törvénytisztelet és a mértéktartás erényeihez." Az effajta jobboldali antikapitalizmus azért különösen veszedelmes, mert - hoszszú tapasztalat figyelmeztet rá - eleve kivezeti támogatóit a polgári demokrácia keretei közül, míg a baloldali antikapitalizmus szociáldemokrata változatában megfér a demokratikus keretek elfogadásával.

A két politikus kijelentéseiből kitűnik: mennyire nem vehető komolyan a magyar politikában fellépő új antikapitalizmus. Szó sincs arról, hogy a válságot a "kapzsiság, mértéktelenség és nyerészkedés" okozta volna. A vállalkozók, a bankárok, a tőzsdei alkuszok a válságba torkolló években sem viselkednek másképp, nem kapzsibbak és nem mértéktelenebbek, mint amikor sikeres növekedési periódusokat él meg a kapitalizmus. A különbség másutt van. Az amerikai válságot nem "kapzsiság", hanem éppen ellenkezőleg, egyfajta nagyvonalúság, bőkezűség okozta, amellyel a bankok - persze saját nyereségvágyuktól hajtva, de erőteljes állami ösztönzésre, az állami szabályozás nagyvonalúságához igazodva - hiteleket sóztak a vállalatok és a kisemberek nyakába. A magyar államháztartást is a nagyvonalúság, egymást követő három kormány: az Orbán-, a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány felelőtlen bőkezűsége sodorta bajba. A túl nagyvonalú hitelezést az Orbán-kormány kezdeményezte, a felelőtlen költségvetési túlköltekezésben a Medgyessy-kormány járt az élen. Magyarországnak nem volna szabad változtatnia azokon a paradigmákon, amelyek miatt a "neoliberálisnak" csúfolt hazai gazdaságpolitikai törekvéseket az elmúlt években "jobbról" is és "balról" is éles támadások érték, mert továbbra is igaz, hogy ha szűkös erőforrásokkal kell ésszerűen gazdálkodni, akkor ezt jobban csinálják a magántulajdonosok, mint az állami bürokrácia; s továbbra sem helyes felelőtlen állami költekezéssel adósságba verni az országot. Vannak országok, ahol a szükségesnél lazább volt az elmúlt években a pénzügyi rendszerek állami szabályozása, de Magyarország jó ideje nem tartozott közéjük. A magyar gazdaságpolitikát eddig sem a piac mindenhatóságába vetett hit jellemezte, mi még mindig a népboldogító állam mindenhatóságába vetett, újra meg újra feltámadó hittel küszködünk.

Paradigmaváltás?

Számunkra a kérdés úgy szól: vajon kell-e változtatnunk azon, ahogy itt, Magyarországon a huszadik század végén a rendszer fontos kérdéseiről gondolkodtunk, s amiért a gazdaságpolitikát egyaránt támadta a jobb- és baloldali piacellenesség? Vajon hiba volt-e széles körben privatizálni a magyar gazdaságot, ideértve az energetikát és a közszolgáltatást? Az eltelt több mint tíz év alatt bebizonyosodott: ez nem okozott kárt Magyarországnak, hiszen nem lett bizonytalan az ellátás, és nem emelkedtek emiatt gyorsabban az árak. Helyes volt-e széles körben beengedni a magyar gazdaságba a külföldi tőkét? Az elmúlt több mint másfél évtized azt mutatja, hogy a külföldi tőke magyarországi szerepvállalása hozzájárult sok-sok munkahely megőrzéséhez, a magyar termelés és export gyors korszerűsítéséhez, a magyar ipar piacra jutásához a világban. A jelenlegi válság megerősítette a külföldi tőke jelenléte melletti korábbi érveket: a magyar gazdaság összefonódása a fejlettebb országokéval érdekeltté teszi partnereinket Magyarország stabilitásában. További vitakérdés: helyes-e a gazdaságpolitika középpontjába állítani az egyensúlyt, vagy inkább a belföldi felhasználás (a fogyasztás és a beruházások) keynesi szemléletű serkentésével gyorsítsuk a növekedést, teremtsünk munkahelyeket? Ez utóbbi törekvés kisebb mértékben már 1993-94-ben is hozzájárult ahhoz, hogy 1995 elején a pénzügyi csőd közelébe kerüljön a gazdaság, majd ez ismétlődött meg a 2001-ben, a Fidesz-kormány által elindított és az MSZP-SZDSZ-kormányok által egészen 2006 tavaszáig folytatott belső keresletélénkítés nyomán. Amikor viszont az egyensúly és a versenyképesség állt a gazdaságpolitika centrumában, egyszerre értünk el növekedést és javult az egyensúly, mint a Bokros-csomagot követően. A nemzetközi pénzügyi válság sem indokolja, hogy a huszonegyedik századba érve felülvizsgáljuk álláspontunkat ezekben a kérdésekben.

Vannak olyan vitakérdések is, amelyekben az elmúlt években nem, vagy csak nagyon korlátozottan érvényesült a piacpárti álláspont. 1997-ben népszavazási fenyegetéssel akadályozták meg a földpiac részleges felszabadítását, külső magántőkét azóta sem lehet bevonni a magyar mezőgazdaságba, amelynek korszerűsítése elmarad, versenyképessége nem javul, és változatlan szerkezetben való fenntartása mind több (uniós és hazai) adófizetői pénzbe kerül. Az egészségügyben éppen csak elkezdődhettek a piacbarát reformok, és hiába hoztak látványos megtakarítást a gyógyszerfelhasználásban, a kórházi hálózat működtetésében, a feleslegesen kórházban töltött napok számának csökkentésében, azokat a döntő lépéseket, amelyek tartósan csökkentették volna a betegek kiszolgáltatottságát és ésszerűsítették volna az erőforrások felhasználását, a népszavazással és további népszavazási fenyegetéssel sikerült megakadályozni. Így továbbra is jórészt a korábbi keretek között folyik a harc a forrásokért, és változatlanul jelen vannak a szokásszerű visszaélések, mint a hálapénz vagy az állami, önkormányzati intézményben folytatott magánpraxis. Lényegében a felsőoktatásban is háborítatlanul folyik tovább a diplomás munkanélküliek termelése a túl sok és sokszor kérdéses színvonalon működő intézményben és szakon.

A liberális gazdaságpolitikai felfogás alapján történtek kedvező, illetve a változások elmaradásának kedvezőtlen tapasztalataira támaszkodva kijelenthetjük: nem történt a világban olyasmi, ami miatt a huszonegyedik századba érve fel kellene adnunk a megelőző évtizedekben képviselt gazdaságpolitikai álláspontunkat.

A szocializmus kísértete?

Hiba lenne azonban a tovább élő szocializmus képviselőjének tekintenünk azokat, akik a liberálisoktól eltérően gondolkodnak az állam szerepéről, akik ragaszkodnának a kiterjedt újraelosztáshoz, akik megállítanák a privatizációt. Az effajta vitamód nemcsak politikailag ízléstelen, de tartalmilag is hamis.

A pénzügyi válság nyomán nemzetközileg kialakult vita arról szól: ki kell-e terjeszteni a gazdasági folyamatok, s különösen a nemzetközi pénzpiacok állami szabályozását: Kóka azonban nem ez ügyben hadakozik a "kádári" hagyománnyal, hiszen az olyan protekcionista állami szabályozásokkal, mint a Mol-törvény vagy a földpiac korlátozása, az általa vezetett SZDSZ-frakciónak nincs baja. Kóka és a mai SZDSZ az adók csökkentését követeli, és a széles körű juttatásokat tekinti meghaladandó szocialista hagyománynak, amelyekkel szemben az öngondoskodást szorgalmazza.

Kóka döntőnek vélt érve: "... piacgazdaság és szabad kereskedelem nélkül a XIX. század óta sehol sem működhetett normálisan a demokrácia. Ahol a kapitalizmus meggyengült vagy eltűnt, ott hamarosan nyoma sem maradt az emberi jogoknak, a szabadságnak, a demokráciának. Ha tehát a demokráciát óvni akarjuk, akkor bizony a piacgazdaságot is értéknek kell tartanunk." Ez igaz, de csak féligazság. Piacgazdaság nélkül valóban nem létezhet modern demokrácia - de a stabil demokráciához nem elég a piacgazdaság. A huszadik század első felének kapitalizmusára az európai kontinensen nem stabil, hanem fölöttébb ingatag demokráciák épültek, amelyek sokszor nem bírták ki a társadalmi konfliktusok feszítő erejét, és éppen azért voltak ingatagok, mert az emberek többsége nem tekintette őket a magáénak.

A nagy világválságot, majd a második világháborút követően az észak-amerikai és a nyugat-európai kapitalizmusnak a jóléti rendszerekre és a munkaügyi viszonyok szigorúbb szabályozására épülő átalakulása teremtette meg az elemi létbiztonságot a munkások, az alkalmazottak, a kisemberek tömegei számára. Ez, és nem, mint Kóka véli, egyszerűen a jövedelmek emelkedése emancipálta polgárrá, tette a korábbinál szabadabbá az egykori proletárok millióit, beemelve őket a tömegessé váló demokrácia sáncai közé. Nem az akármilyen kapitalizmus, hanem a huszadik század második felére kiteljesedő jóléti kapitalizmus a modern demokrácia gazdasági talapzata.

A jóléti rendszerek szerepét felülvizsgáló liberális álláspontot az a felismerés vezeti, hogy a múlt század közepén kialakított jóléti rendszerek számos ponton aláássák a teljesítményérdekeltséget, és ellentmondanak az erőforrásokkal való takarékos gazdálkodás követelményének. Az ötvenes-hatvanas évek gyors gazdasági növekedése egy időre még biztosította a mégoly pazarló jóléti rendszerek finanszírozhatóságát is, de az olajválságokat követően ez már bizonytalanná, majd a gyorsuló globalizáció nyomán az ezredfordulóra lehetetlenné vált. A huszonegyedik század elején Európa-szerte napirendre kerül a jóléti rendszerek szolgáltatásainak szűkítése, a takarékosabb mechanizmusok kialakítása és a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele. Erről szólnak az elmúlt évtized reformjai - azok is, amelyeket számos országban bevezetnek, s azok is, amelyeket Magyarországon megakadályoznak. E reformok a jóléti rendszerek szűkítését, átszerkesztését jelentik, és nem a felszámolásukat. Az új helyzet sem változtat azon, hogy a jóléti rendszerek a társadalom kohéziójának nélkülözhetetlen intézményei. Európa azon kínlódik, hogyan találhat új egyensúlyt a takarékos erőforrás-felhasználás követelménye és a létbiztonság garanciarendszere között. Máshol van ez az egyensúlyi pont az oktatásban, máshol az egészségügyben, máshol a foglalkoztatás ösztönzésében és ismét máshol a jövedelmeket szabályozó adópolitikában. A létbiztonság garanciái, a méltányos jövedelemelosztás követelményei, például az alanyi jogú juttatások vagy a progresszív adózás azonban - akár egyetértünk velük, akár nem - nem a kádárizmus, a "szocializmus" maradványai.

A szocializmus szónak több értelme van. Magyarországon 1947-1948 óta a tervgazdaságot és a pártállamot értjük rajta. A szociáldemokraták azonban szocializmuson sohasem a kommunista diktatúrát értették, a modern baloldal pedig nem a magántulajdon kiküszöbölését, hanem a munkavállalók és a munkából kiszorulók emancipációját szolgáló intézményi átalakítást szorgalmazza a kapitalizmus keretei között. Ha ezt értjük rajta, akkor nem riogatni kell vele, hanem megtalálni a versenyképesség, a hatékonyság és a "szocializmus" új egyensúlyát, amely persze sokkal nagyobb teret enged a hatékonyságnak és a versenyképességnek az állami újraelosztás rovására, mint a ma Magyarországon működő újraelosztási rendszerek. A szocializmus másik, a pártállamra utaló értelmezését viszont nem foghatjuk rá azokra, akik nálunk nagyobb szerepet szánnak az állami ellenőrzésnek és újraelosztásnak, és a jóléti rendszerek ahhoz hasonló terjedelmét tartanák kívánatosnak, ami Nyugat-Európát a boldog hatvanas-hetvenes években jellemezte. Ezt a vitát nem bélyegek osztogatásával, hanem a versengő megoldások tárgyszerű elemzésével helyes lefolytatni. Az eredmény, amelyhez reményeim szerint eljutunk, a maihoz képest szűkíteni fogja az állami újraelosztást, célzottabbá teszi majd a juttatásokat, csökkenti a finanszírozásukhoz szükséges adóztatás mértékét, és lebontja majd a pazarló egészségügyi és felsőoktatási intézményrendszert, de ugyanakkor megőrzi az ingyenes közoktatást, a kötelező, szolidaritáselvű társadalombiztosítást vagy a munka nélkül maradóknak létbiztonságot kínáló segélyezést. Új egyensúly lesz, de marad benne jó adag nyugati értelemben vett "szocializmus".

Ezt az új egyensúlyt a következő években, évtizedekben Magyarországon, ahol a jobboldal mindmáig az ezerkilencszázhúszas-harmincas évek gondolatvilágának a rabja, és semmit sem ért a huszonegyedik századból, csak szocialisták és liberálisok stratégiai együttműködésével lehet megtalálni. Feltéve persze, hogy lesznek hozzá szocialisták is és liberálisok is. Feltéve továbbá, hogy a szocialisták főárama nem enged a "balra, magyar!" kísértésének, amely visszavezetné őket egy elavult államfelfogáshoz, amellyel francia és részben német társaik éppen kormányzóképességüket tették kérdésessé az elmúlt években, hanem kitart a modern szociáldemokrácia reformszelleme mellett. A liberálisok pedig akkor lehetnek részesei az új megoldások megtalálásának, ha visszatérnek az alapítók szemléletéhez, akik a "szabadság és szolidaritás" pártjaként hozták létre két évtizede az SZDSZ-t.

A szerző közgazdász