Én ugyan pekingi éveimből ismerem a technikát (határozottan, de nem gyorsan át kell kelni, nem figyelni semmire, ők figyelnek, kerülni a megtorpanást és a hirtelen mozdulatot, mert akkor az ellenfél hiába figyel, ahhoz gyorsan megy, hogy korrigálni tudjon), de egy kollégával mentem, s őt valamelyest be kellett avatni a titokba. Utcai csatangolás szempontjából Hanoi pont olyan, amilyennek három évvel ezelőtt láttam: nyüzsi, élet az utcán, dudálás, motor érkezhet bárhonnan. Az óváros leghosszabb kereskedőutcájában éppen utat építettek, s ha lehet, ettől a kupleráj még differenciáltabb lett. Két sávra szűkült út, képzeljük hozzá a motorok és biciklik ármádiáját, viszont a két sáv szélétől az épületek utcafrontjáig földhányások, építőanyagok, s minden elképzelhető szemét és maradék. A helyzet ugyanis az, hogy az épületekben az üzlet zavartalanul zajlik. Sőt, a keleti szokás szerint a bolt nyitvatartási időben bőséggel kiterjeszkedik az utcára, s ebben az sem akadályozza meg, hogy az ajtó előtt nem járda van, hanem földkupac. Az építési területet a másik irányból is támadják, hiszen a motorok és a biciklik könnyedén megjárják, vagyis az út is foglalja vissza magának a területet. E kettő között normális esetekben ösvények vezetnének, ahol a gyalogosok járnak, egyrészt az utca hosszában, másrészt az átkelőknél az útra merőlegesen. Ez rendben is van, csak én Ázsiában nem tudok elképzelni olyan utat vagy ösvényt, amelynek csak az lenne a funkciója, hogy azon valahonnan valahová elmenjenek. Itt másodperceken belül lerak valaki az út mellé, mondjuk, egy vödröt, azt újabb néhány másodperc múlva valaki felfordítja, és ráül, hamarosan jön a barátja, s az hoz egy kisszéket, s ez így fejlődik hihetetlen sebességgel. Ha másnap ott egy kifőzde üzemel, abban nincs semmi meglepő.