Csak emlékeztetőül: olyan létesítményekről van szó, amelyeket az egyértelmű biztonsági kockázatok miatt, sokéves tárgyalások után, a leállást az EU-tagság feltételéül szabva sikerült kivonni a forgalomból - és most egyheti gázhiány elegendő az összes eddigi érv és ígéret elfelejtéséhez.

Az atomenergia-szektor lobbistái úgy érzik: eljött az ő idejük. Ezek az emberek az időt és a pénzt is másképp mérik, mint az egyszerű halandók. Az 1986-os esztendő - a csernobili baleset éve - például hiányzik a naptárukból. Az árakkal úgy kalkulálnak, hogy 1000 megawattnyi atomerőművi kapacitás kiépítéséhez nagyjából 3,5 milliárd euróra van szükség, és ez nagy valószínűséggel meg is térül a létesítmény élettartama alatt. A számításokból néhány tétel azonban rendre kimarad. Ott van például az a 140 milliárd dollár (30-40 új atomerőmű ára), amibe - óvatos becslések szerint - a világnak eddig a csernobili katasztrófa került. A Le Monde Diplomatique összeállítása szerint Ukrajna és Belorusszia a nemzeti jövedelem 10-20 százalékát költi a baleset következményeinek elhárítására, immár több mint 20 éve - miközben a számla nagyját a fejlett államok állják. Nem szerepel a kalkulációkban az a mintegy 1000 milliárd dollár (nagyjából 250 atomerőmű beruházási költsége) sem, amibe az amerikai atomlobbit képviselő Nuclear Energy Institute szerint a világban eddig felhalmozott nukleáris hulladék eltakarítása kerülne.

Ha így számítjuk, az atomenergia nem olcsóbb és nem is megbízhatóbb energiaforrás, mint a gáz, az olaj, vagy esetleg a szél. Ráadásul az sem igaz - pedig az elmúlt egy hétben sokszor elhangzott -, hogy csökkenti a külföldtől való függést: Szlovákia és Bulgária az atomerőművi fűtőelemeket Oroszországból szerzi be, és oda szállítja az elhasznált fűtőanyagokat is, ami semmivel sem jelent kisebb kiszolgáltatottságot, mint a gáz.

Az atomerőmű-építési hullám megakasztása a civil társadalom egyik legnagyobb eredménye volt a XX. században. A fejlett országokban mindenütt a politika és a gazdaság szoros koalícióját kellett szétszakítani hozzá, ugyanúgy, ahogyan mostanában a génkezelt haszonnövények ügyében próbálkoznak vele. Ma a nukleáris létesítmények globálisan már kevesebb energiát adnak, mint a "lesajnált" megújulók (a szél, a nap és a biomassza) - ez egyértelműen a társadalmi nyomás következménye. Kelet-Európában más a helyzet: itt a Nyugatnak kellett kikényszerítenie, hogy az államok érdemben számoljanak legalább a kézzelfogható kockázatokkal. Nem véletlen, hogy az atomórák most ott ketyegnek a leghangosabban, ahol a civil szféra hangja, illetve a társadalmi kontroll a leggyengébb. De azért gondolkodni itt (és ilyenkor) is lehet: akinek valóban az energiaellátás biztonsága fontos, az aligha a már az építés idején is elavult, önmagukat túlélt atomerőművi blokkok felélesztésén töri a fejét.