Kezünkben volt a lehetőség, hogy e téren is felzárkózzunk Nyugat-Európához és - legalább egy döntő fontosságú reformterületen - utolérjük Szlovákiát. De nem ez történt: a kétszer is megszavazott több-biztosítós törvényt harmadjára az MSZP vezette kisebbségi kormány 2008. május 26-án visszavonatta az Országgyűléssel.

Még nem jött el a memoárírás ideje. Túl közel vagyunk az eseményekhez, hogy elkezdjük leráncigálni a lepleket a reformcsinálás kulisszatitkairól. De azt azért érdemes felidézni, ami nem titok, ami legalább egyszer elhangzott a nyilvánosság előtt. Az egészségbiztosítási reform kudarcához ugyanis hozzátartozik egy fontos, de még a politikára nagyon odafigyelő közvélemény számára is alig ismert tény. Nevezetesen az, hogy az MSZP egészségpolitikusai kezdettől fogva a reform kisiklatására törekedtek, és mindvégig tarsolyukban volt egy B terv. A nyilvánosság előtt ezt titokban tartották, ezért a koalíciós partnernek sem illett erről beszélni. Egy alkalommal azonban mégis kikotyogták az addig ügyesen titkolt stratégiájukat.

Azon a napon, amikor az Országgyűlés megkezdte az egészségbiztosítókról szóló törvény vitáját (2007. november 14.), Swarcz Tibor, az MSZP egyik meghatározó egészségpolitikusa Bolgár György hosszú és türelmes faggatózása után a következőket mondta a népszerű rádióműsorban:

"S. T.: - Igen, ezért mondtuk mi, hogy szervezzük az egészet regionálisan, mert akkor a regionális egészségpénztárak létrejönnének a törvény erejénél fogva, és ha nem jön be a magánbefektető, akkor a regionális pénztárak régiókban tudnák szervezni az egészséget, és akkor is lehetne.

B. Gy. - Tehát akkor is lenne előrelépés a mai egységes egyetlen OEP-hez képest?

S. T.: - Igen. Igen.

B. Gy.: - Akkor ez a B tervük vagy az A1 vagy A2 nem?

S. T.: - Ez a B terv.

B. Gy. : - Ez a B terv?

S. T.: - Igen."

És lássunk csodát, amióta felbomlott a koalíció, tényleg minden a B terv szerint történik. Méghozzá oly módon, hogy nem folyt vita róla az Országgyűlés plénumán, s így a közvélemény, a sokat emlegetett szakma sem hallhatott ezekről. A kormány 2008 utolsó napjaiban rendeleti úton szervezett az OEP alá regionális rendszert, amely most, január elsején kezdte meg a működését. A hét regionális pénztár székhelyei a következők: Budapest, Szeged, Pécs, Szolnok, Miskolc, Veszprém és Szombathely. Miután az Alkotmánybíróság a közelmúltban alkotmányellenesnek találta, hogy nem törvénnyel hoztak létre regionálisan szervezett közigazgatási hivatalokat, az ennél sokkal fontosabb társadalombiztosítási rendszer átalakítása kormányrendelettel nemcsak politikailag ízléstelen, de lehet, hogy az AB is megcsóválja majd a fejét. Ráadásul több mint kétséges, hogy bármi is jobban működne a magyar egészségügyben attól, hogy egy monopolszervezet helyett hét kis monopólium jött létre. De hogy többe fog kerülni, az biztos, miután a megyei egészségpénztárak rendszere is változatlanul fennmaradt.

Elmaradt tehát a valódi biztosítási reform, amely többletpénzt és racionálisabb gazdasági működést hozott volna a rendszerbe. Ha a következő években csökken a legális foglalkoztatás, csökkenni fog a járuléktömeg is. De nem lesz, aki a cechet állja (nem csak a pénzügyit, a politikait sem), mert a zsugorodó gazdaság és a most már megkerülhetetlen költségvetési szigor nem teszi lehetővé, hogy a kormány kipótolja a csökkenő tb-bevételeket. Mi lesz ebből?

A gyógyítás, az ápolás és a gyógyszerek iránt töretlenül növekvő igény a tb által finanszírozott szférán kívülre terelődik. Azután pedig a felső- és a középosztály számára magánbiztosítás, a többieknek: tb-alapon minimálellátás. Előre látható, hogy a pénzszűke a tb-rendszeren belül mindenütt romló ellátást és/vagy hosszabb várólistákat eredményez. Többet kell várni a műtétre, a kórházba jutásra, a járóbeteg-rendeléseken többet kell ülni a folyosókon. Minden egyéb körülménytől függetlenül ebbe az irányba hat az EU-s munkaidő normákhoz való fokozatos közelítés is (a kevesebb ügyelet). A romló állami ellátás ellensúlyaként bővülni fognak a magánszolgáltatói, ápolási kapacitások. Hiszen növekszik a kereslet a betegek oldalán, és az orvosok, a nővérek közül is mind többen fogják a keresetnövelésnek ezt a lehetőségét választani. Aki csak teheti, fél- vagy teljes állásban átlép a magánszektorba. A szolgáltatók és a betegek érdeke tehát egy irányba mutat: kifelé az állami rendszerből.

Annak, aki mégis az állami rendszer keretein belül ragaszkodna a jobb ellátáshoz, a soronkívüliséghez és a szabad orvosválasztáshoz, egyre mélyebben kell majd belenyúlnia a zsebébe. Három-öt év alatt ez a folyamat oda vezet, hogy a félig vagy teljesen illegális hálapénzzel megvásárolt szolgáltatások ára közelíteni fog a magánpiaci árakhoz, miközben az ellátás komfortja sok tekintetben elmarad a magánszektorétól. Ekkor az alapcsomag-ellátásban ma még elhanyagolható súlyt képviselő egészségpénztárak majd teljes erővel beszállnak a mai tb-ellátások finanszírozásába. Valamikor 2010-2012 táján jön el az a pillanat, amikor a felső- és a középosztály polgárai már tömegesen elfordulnak az állami egészségügytől. Kisebb és nagyobb panaszaikkal egyaránt magánszolgáltatókhoz mennek, így a piac mérete eléri azt a kritikus nagyságot, ahol a ma is létező, félig-meddig üzleti alapon működő kiegészítő pénztáraknak érdemes lesz beszállniuk az alapszolgáltatások finanszírozásába.

Ma még nem ez a helyzet. Bármilyen paradox módon is hangzik, ehhez ma még túlságosan jól működik a magyar egészségügy. Sokat kell még romlania ahhoz, hogy bekövetkezzen a strukturális törés. Ez nem pusztán elméleti hipotézis, Lengyelország már itt tart. Ma már több millió felső- és középosztálybeli lengyel polgár rendelkezik ún. kiegészítő biztosítással, de valójában ez a biztosítás a biztosításuk. Egy jól kereső lengyel már nem megy állami orvoshoz, nem fekszik be az állami kórház "normál" osztályára - csak a szegények. Erre tart Magyarország is. A szocialista egészségpolitika a szolidaritás jelszava mögé bújva a szemünk előtt zilálja szét a társadalombiztosítást. Volt egy lehetőség, hogy ne erre menjünk, de a B terv győzött.

Mihályi Péter, az SZDSZ egészségpolitikusa