A cél és az eszközök
Épeszű és érzésű ember nem vonhatja kétségbe, hogy az etnikai alapú szegregáció gyalázatos dolog, ugyanakkor minden "oktatásközeli" értelmiségi jól tudja, hogy ennél sokkal komolyabb problémák állják útját a hátrányos helyzetű gyermekek fejlődésének.
Egy jól átgondolt integrációs politika igen fontos eszköze lehet az oktatás céljának. Ez a cél a jobb élet lehetősége, és ezt a célt a közoktatás akkor érheti el, ha mindenkinek egyenlő esélyt teremt a fontos kompetenciák, a korszerű és használható tudásanyag és a megfelelő szocializációs szint elsajátításához. Vegyük sorra az akadályokat.
Nagy gond a család és a tágabb közösség szegénysége, életvitele, mentalitása. Százával vannak tanköteles gyermekek, akik eddig még nem jártak soha iskolába. Tízezrével vannak olyanok, akik a 185 kötelező tanítási napból több mint negyvenet hiányoznak minden évben. Szintén több tízezren rendszeresen késnek az első néhány óráról, és szinte sohasem várják be a tanítás végét. Ne legyenek kétségeink: ezek a kiskorúak veszélyeztetett helyzetűek. Nagy port vert fel az árnyékszék hiánya miatt hepatitisfertőzésben szenvedő gyermekek esete is, de az analfabetizmus ennél ezerszer veszélyesebb. Az iskolába nem járó vagy ott alig valamit tanuló gyermekek sorsa rövid, keserves élet, munkanélküliség, betegség, nemritkán börtön. A gyermekek érdekében érvényt kell szerezni a tankötelezettségnek. Meg kell győzni a szülőket a rendszeres iskolába járás fontosságáról, és ha ez sikertelen, a súlyosan veszélyeztetett gyermek állami gondozásba vétele is indokolt lehet.
Szintén nagy gond a közoktatás szegregáló hatású, szélsőségesen diszkriminatív finanszírozása. A legszegényebb és a leggazdagabb önkormányzat ugyananynyi állami normatívát kap egy diák után, és ez az összeg reálértékben már csak a 60 százaléka a 2005-ben folyósítottnak. A "gazdag" önkormányzatok az átengedett bevételek (iparűzési és idegenforgalmi adó, szja, illetékek, súlyadó stb.) segítségével orvosolják a bajt, de a "szegények" vagy kénytelenek engedni a színvonalból, vagy bezárják az óvodákat, iskolákat. Az a gyermek, aki eddig 40 napot hiányzott, pedig helyben volt az iskola, vajon menynyit fog majd hiányozni, ha a szülőknek reggel fél hétre kellene őt kivinniük az induló buszhoz? Az ilyen falvakban érdemes lenne megtartani a helyi iskolákat, mert a tanulatlanul felnőttön sokkal többet veszítünk, mint amekkora a gazdaságtalanabbul működő kisiskolák vesztesége. Ehhez nagyon hasonló Csányi Vilmos etológusprofesszor javaslata: az ilyen falvakba állami beruházásként telepítsünk feldolgozóipart, létesítsünk munkahelyeket. Az így elérhető szocializációs nyereség sokkal nagyobb, mint az üzem esetleges vesztesége.
A harmadik problémakör a szegregáció és a kompetenciaalapú oktatás helytelen értelmezése.
Annak érdekében, hogy a valóban elítélendő etnikai szegregációt akadályozzuk, bevezettük az alsó tagozaton a buktatási tilalmat, az ötödik-hatodik évfolyamon pedig az órák 40 százalékában felzárkóztató oktatást kell szervezni, magyarán írni, olvasni, számolni tanítjuk a gyerekeket.
Nos, ez a rendszer éppen a hátrányos helyzetű diákoknak a legrosszabb; beléjük neveli, hogy teljesítmény nélkül is előre lehet lépni, szembeállítja egymással a szülőt, a pedagógust és a diákot. Végig kellene gondolni, hogyan érezheti magát egy funkcionális analfabéta gyermek a negyedik, ötödik vagy hatodik osztályban informatika-, angol-, történelem-, akármilyen órán, ahol a tanár teljesen érthetetlen és érdektelen dolgokról beszél. A szerencsétlen diák úgy érezheti magát, mint én érezném, ha minden héten öt napon át, napi hat órában ötödéves szanszkrit szakos egyetemisták között kellene ülnöm! Mindent elkövetnék, hogy ne kelljen ott lennem, hiányoznék, késnék, elszöknék, frusztrált és depreszsziós lennék, és nagyon utálnám az egészet.
Szerintem több mint bűn, súlyos hiba a teljesen felkészületlen, félig vagy egészen analfabéta gyermekeket felsőbb osztályokba engedni. Ezzel egy életre szegregálhatjuk őket.
A Mohácsi Erzsébet által irányított alapítvány fontos munkát végez, de nem szabad elfelednünk, hogy a szegregációmentes iskola nem a cél, hanem eszköz az oktatás hatékonysága érdekében. Fontos lenne mindenkinek megérteni azt is, hogy a szülők többsége nem úgy általában a másik etnikumtól félti a gyermekét, hanem a verbális és fizikai erőszaktól, a hajtetűtől, a fertőzéstől, az esetek többségében teljesen alaptalanul, de teljesen őszintén. Azért viszi a gyermekét másik iskolába, mert őszintén hiszi, hogy ott jobb lesz neki. Mondhatjuk neki, hogy ezt ne tegye, de ezzel az erővel számon kérhetnénk Magyar Bálinttól, Kóka Jánostól vagy Orbán Viktortól, hogy miért a budai hegyek közt lakik, miért nem a nyolcadik kerület leginkább leromlott részén.
Végezetül: lehet, hogy sok helyen a perek helyett többet érne az őszinte beszéd, az okok feltárása, mert hiába közismertek az integrált oktatás előnyei, éppen Mohácsi cikkéből derül ki, hogy szinte mindenkiből (önkormányzatokból, igazgatókból, tanárokból, szülőkből, diákokból, kisebbségi szervezetekből) ellenérzést vált ki az alapítvány tevékenysége. Emlékeztet ez az egész egy városi legendára, amely szerint népünk "nagy vezére", Rákosi Mátyás az ötvenes évek elején ezt találta mondani: kilencmillió fasisztával fogom felépíteni a szocializmust. Elnézést kérek a hasonlatért, hiszen nyilvánvaló, hogy az alapítvány céljai az egész ország számára fontosak, emberségesek, nemesek, de könnyen lehet, hogy eszközeik esetenként nem a legjobbak.
A szerző címzetes főiskolai docens
