A két Bush, Obama, Clinton és Carter - csak ők, öt terítékkel, tanácsadók, feleségek nélkül egy különteremben. Huszonnyolc éve nem gyűlt össze ilyen társaság ilyen alkalomra; amúgy az elnökök, akik összesen 24 éven át irányították az Egyesült Államokat, két éve kollégájuk, Gerald Ford temetésén állhattak legutóbb mindannyian egymás mellett.

Az ilyen alkalmak, ugyanúgy, ahogyan az elnöki átadás-átvétel hónapokra elnyújtott koreográfiája is - benne olyan "apróságokkal", hogy mikortól kap Obama napi hírszerzési tájékoztatókat, mikor (egy hét múlva) költözhet be a Fehér Ház "előszobájába", a Blair vendégházba stb. - a folyamatosságot erősítik, az pedig a politikai rendszer egészéhez fűződő közbizalmat. Ennek semmi köze ahhoz, hogy George W. Bush vagy Barack Obama személyisége, pártja és szavazótáborának mentalitása között mekkora a különbség. Az amerikai elnökök tisztában vannak vele, hogy egyetlen hosszú láncot alkotnak. (Feltűnt, hogy amikor az idősebb Bush sajtósával beszéltem nemrég, ő következetesen a 41. elnökként hivatkozott főnökére.) Negyven éve, Vietnam óta nem volt példa háborús elnöki átmenetre (mégpedig duplán: Irak, Afganisztán), arra meg főleg nem, hogy ezt most szintén hosszú évtizedek óta példátlan recesszió és 1200 milliárd dollárhoz közelítő költségvetési hiány tetézze.

Kicsi a rakás: a gázai válság a hab a fehér házi ebédnél felszolgált tortán. Obamát egyesek amiatt támadják, hogy a Bush-kormány végnapjaiban hallgat a menetrendszerűen kiújult izraeli-palesztin konfliktus kapcsán, ő viszont tudatosan kerüli a kettős hatalom látszatát. Még nem ő az elnök, csak január 20-án déltől lesz az. Az ilyen ebédeken nem feltétlenül születnek korszakalkotó gondolatok, ám a mostani résztvevőket tekintve ezt sem lehet éppen kizárni. Izrael Egyiptommal Jimmy Carter, Jordániával Bill Clinton elnöksége alatt kötött békeegyezményt, és ugyancsak Clinton alatt írta alá a palesztinokkal az oslói megállapodásokat, amelyeket az idősebb Bush idején készítettek elő. A tizenöt évvel ezelőtti Rabin-Arafat kézfogás ceremóniamestere Rahm Emanuel, a Fehér Ház leendő stábfőnöke volt. Hogy ennek vagy az egy évvel ezelőtti annapolisi konferenciának lesz-e még bármi jelentősége, senki sem tudja.