A válság kezelésére irányuló eddigi intézkedések világszerte ezt mutatják, és Magyarország számára is azt üzenik, hogy a viharfelhők elvonulását követően sem tér vissza - szerencsére - a "régi rend", nem térnek vissza a régi technológiai irányzatok, hatékonysági követelmények, vállalati-üzleti modellek stb. Magyarország a súlyos költségvetési túlköltekezés mellett - és attól nem függetlenül - a belföldi tulajdonú kis- és középvállalati (kkv) szektor viszonylag gyenge versenyképessége miatt vált annyira sebezhetővé. Márpedig az ország jövedelemtermelő képessége a mikrogazdasági fundamentum erejétől, alkalmazkodó és innovációs képességétől függ. A magyar gazdaság húzóágazatait - a gyógyszeripar kivételével - a multinacionális társaságok hozták létre. A hungarikumok neve: Suzuki, IBM, Audi, Electrolux, Tesco stb. A rendszerváltás utáni gazdaság fejlődése kettős pályán indult és ez a kettősség mintha megkövült volna.

"...az élesedő nemzetközi verseny következtében a feldolgozóiparon belül átrendeződés történt a nagyobb termelékenységű és kevéssé munkaintenzív termelés felé... Az alacsony hozzáadott értékű, munkaintenzív ágazatok... visszaszorultak, a tőke- és kutatásintenzív termelés... előtérbe került. Az átrendeződés Magyarország esetében erőteljesebb volt, mint az euróövezetben..." olvasható a MNB: Elemzés a konvergencia folyamatokról című kiadványában (2008. március).

Nos, ebben az átalakulásban a gazdaságpolitika szerepe sem lebecsülendő. A sorozatos minimálbér-emelések és a MNB kamatpolitikája kitüntetett szerepet játszott a munkaintenzív iparágak versenyképességének és piaci pozícióinak meggyengítésében. A tőke- és kutatásintenzív iparágak arányának dinamikus növekedését pedig nem kísérte a hazai kutatás-fejlesztés és innováció élénkülése.

Európa egyik legkoncentráltabb feldolgozóipara jött létre. A villamosgép-, műszergyártás és járműipar a feldolgozóipari termelés 47, exportjának 65-70 százalékát adja. Igen szűk az exportban jelentős arányt képviselő termékcsoportok köre is. A két nagy exportorientált ágazat kivitelének 95 százalékát a vállalatok nem egészen egy százalékát alkotó, több mint 250 főt foglalkoztató és csaknem kizárólag külföldi tulajdonú szervezet bonyolítja le. Ez a többszörös és nagyfokú koncentráltság jelentősen növeli a gazdaság sebezhetőségét.

Európa nyitott gazdaságú kis országai többnyire jól jellemezhetők sajátos termelési/szolgáltatási szerkezetükkel. Finnország a fafeldolgozó, a papír-, az üvegiparával, a telekommunikációs eszközök gyártásával és a formatervezési kultúrájával jeleskedik. Svájc erőssége a pénzügyi szolgáltatás, a műszeripar (óragyártás), az édesipar és az idegenforgalom. Svédország hírét fafeldolgozó ipara, vas- és acélkohászata, háztartási gépipara, gépkocsigyártása, és repülőgépipara öregbíti. Ausztria példa arra, hogy a kultúra is lehet húzó "iparág". A kis országok természeti adottságaik, tudástőkéjük és geopolitikai helyzetük figyelembevételével alakítják gazdasági szerkezetüket úgy, hogy az komparatív előnyt biztosítson a számukra. Ez növeli tőkevonzó képességüket. Tessék megnézni a finn nemzeti ipar zászlóshajójának tekintett Nokia tulajdonosi szerkezetét!

Vajon a magyar gazdaságnak vannak e olyan "személyiségi" jegyei, melyeket a globális vagy legalább az európai piacon jegyeznek? Nos, aligha tudnék megnevezni olyan hungarikumot, amelynek legalább árbefolyásoló szerepe lenne. Gazdasági szerkezetünk alakulásában kevéssé játszott szerepet a komparatív előnyök és hátrányok mérlegelése. Ezt a mérlegelést a külföldi társaságok végezték és végzik el helyettünk, de a saját érdekeik szerint.

A rövid távú válságkezelés eszköztára lényegében adott, de a rendelkezésre álló források egy részét a válságkezelésen túlmutató, a versenyképes kibontakozás esélyeit és ezen keresztül a foglalkoztatás növekedését tartósan támogató célokra kellene fordítani.

Figyelembe kellene venni a kkv-szektor differenciáltságát. A vállalatpiramis csúcsát a nagyon kisszámú innovatív és a nemzetközi piacba integrálódott vállalkozás alkotja. A következő rétegét a megrendelő vállalatok műszaki színvonalával többnyire adekvát színvonalat képviselő beszállító vállalkozások szélesebb, ám a felhasználó vállalatoktól nagymértékben függő csoportja alkotja. E csoport tagjainak alkupozíciója igen különböző. A piramis alján pedig ott van több, mint 600 ezer (öt főnél kevesebbet foglalkoztató) vállalkozás, amelyeknek fele egyéni/családi vállalkozásnak mondható. Ezek nagy többsége fejlesztésre képtelen kényszervállalkozás, nem valóságos piaci szereplő, s működésük alapja a személyes fogyasztás üzemi költségként való elszámolása és az adóelkerülés.

A válságkezelésre fordítható milliárdok felhasználását nem szabadna egyetlen célnak, az - amúgy nehezen értelmezhető - munkahelymegőrzésnek alárendelni. Ezzel ugyanis ezt az egészségtelen, időről időre paternalista jellegű támogatásra szoruló vállalkozási szerkezetet konzerválnánk.

A sorozatos gazdasági (fiskális, monetáris stb.) sokkok következtében a kkv-k a recesszió előtti időszakban sem voltak eléggé motiváltak a növekedésre. Csak elvétve mutathatók ki a méretgazdaságosságot és az erőforrás-koncentrációt javító, a piaci pozíciót erősítő egyesülési, beolvadási és felvásárlási irányzatok. Az OECD adatai szerint a magyar feldolgozóiparban a 20 főnél kevesebb munkavállalót alkalmazó vállalkozások foglalkoztatják az összlétszám több, mint 92 százalékát. Ez az arány Ausztriában 85,4, Belgiumban 88.3, Dániában 83,7, Írországban 60, Hollandiában 86,8 százalék. A közepes méretű (50-249 főt foglalkoztató) vállalkozások aránya hosszú évek óta nem növekszik, mindössze 0,71, a feldolgozóiparban 3 százalék.

Ilyen szerkezeti és motivációs adottságok mellett érthető, ha Magyarország az európai és a globális innovációs eredménytáblázatokban a sereghajtó országok csoportjában kap helyet. Az ezredfordulót követő években még azon keseregtünk, hogy az országban működő vállalkozásoknak csak mintegy 20 százaléka volt innovatív (a mérés az Eurostat módszertana szerint történt a 2004. évre). A KSH legújabb, 2006-ra vonatkozó felmérése szerint az innovatív vállalkozások aránya 17,7 százalékra csökkent. (Az EU-átlag meghaladja a 40 százalékot.) A kisvállalkozásoknak mindössze a 14 százaléka, a közepes méretűeknek már a 29,6 százaléka innovatív. A többségében külföldi tulajdonú nagy vállalatoknak viszont több, mint 55 százaléka sorolható ebbe a kategóriába. A belföldi tulajdonú vállalkozások innovációs aktivitása jóval elmarad az átlagtól annak ellenére, hogy az innovációs törvény 2004-es életbelépését követően növekedtek a kutatás-fejlesztési (K+F) ráfordítások, dinamikusan nőtt a vállalkozói K+F-ráfordítás; állami támogatással regionális tudásközpontok, klaszterek és technológiai platformok létesültek.

A felmérés adataiban nem a világhírű felfedezések és világmegváltó találmányok hiánya tükröződik. Sokkal inkább az, hogy a tudomány- és innovációpolitika hatékonysága rossz, a vállalkozói szektornak nincsenek orientációs pontjai, s a makrogazdasági környezet inkább kockázatkerülő, mintsem innovatív magatartásra ösztönöz. A vállalkozói szektort körülvevő intézményrendszer is a status quo mindenáron való megőrzését sugallja. Az alkalmazkodási restség oka nem kis részben a politika szféráiban keresendő.

A nemzetközi szakirodalomhoz csatlakozva, magam is úgy látom, hogy a gazdaságpolitika jelenlegi, alapvetően rövid távra hangolt eszköztárát ipar-, vagy inkább struktúrapolitikával kellene kiegészíteni. Természetesen nem a tervgazdálkodás idejéből ismert adminisztratív koordinációra gondolok. Én sem hiszek az állam mindenható erejében és abban, hogy az állam birtokában lenne a bölcsek köve.

De van valami, amit csak a (hatékonyan működő!) állam képes megvalósítani: és ez a gazdaság szereplői közötti koordináció. Ebben a funkciójában az állam a piaci szereplők egyike (stakeholder) a maga sajátos érdekeivel. Nem jelöl ki önkényesen - esetleg a lobbiérdekeknek megfelelően - "húzó" iparágakat, és nem utasít. Az állami cselekvés iránya horizontális: ágazati célok kijelölése helyett tudományos-technológiai és piaci hálózatok létrehozásában működik közre a többi stakeholder részvételével.

A struktúrapolitika nem az elzárkózás, nem valamiféle protekcionista szándék érvényesítése. A komparatív elv ezt teljességgel kizárja. Már csak azért is, mert a hazai termelési-szolgáltatási szférában a komparatív előnyszerzés és annak megóvása erőteljes szelektivitást és ma világra nyitott vállalkozásokat feltételez. A forintmilliárdok beömlesztése a gazdaságba a munkahelyek védelme címén ellentmondana ennek a struktúrapolitikai megfontolásnak, meggátolhatja, hogy kialakuljon egy életképes, erős növekedési motivációval rendelkező, innovatív kkv-szektor.

A szerző közgazdász