Elég azonban magyarul mondani és mondatba helyezni őket, hogy kiderüljön, megnyugvásra semmi ok. Mert vegyük csak a tavalyi esetet: a tanárverésről hírhedetté vált Erdélyi utcai iskola szegregált intézmény - túlnyomó részben cigány gyerekeket tanítanak benne -, és növendékeinek esélyük sincs elindulni az integráció útján - jobb feltételek között, együtt tanulni a tehetősebb, képzettebb családok gyerekeivel -, mert a fenntartó önkormányzat inkább veszni hagyja az integrációs normatívát, semhogy egyszerűen bezárja az Erdélyi utcát, és tanulóit szétossza a többi között.

Az önkormányzati iskolarendszer csapdában vergődik ugyanis. A normatív finanszírozást nyújtó állam egyetlen eszközével, a pénzcsap nyitásával-zárásával akarja kikényszeríteni a fenntartóktól, hogy a gyerekek érdekét tartsák mindennél fontosabbnak. Azaz ne hozzanak létre olyan iskolákat, ahol afféle másodrendű állampolgárként a diákok saját szegénységükbe, hozott hátrányaikba zárva tanulnak, így engedvén szárnyalni a többi intézményt. Csak hát az önkormányzat azt is tudja: szavazni a felnőtt szavaz, s a többségi felnőtt arra fogja adni a voksát, aki az ingyenes közoktatásból a legtöbb előnyt szorítja ki a számára.

Az iskolai integráció hazai története így aztán olyan lett, mint egy végtelen Tom és Jerry rajzfilm. Az állam kitalálta a fölzárkóztatási támogatást, mire az élelmes önkormányzatok fejvesztve szegregálni kezdtek - úgy könnyű csak igazán integrálni, ha van honnan. A hibát fölismerve az állam áttért az integrációs normatívára, amivel kapcsolatban hamarosan fölmerült: ettől automatikusan elesnek azok a települések, amelyeken esély sincs az integrációra, hiszen a kicsit is tehetős családok réges-régen távolabbi iskolákba íratták a gyerekeiket. Újabb normatívaváltozás következik tehát.

Mindez persze céltudatos politikának is tűnhetne, ha nem tudnánk közben, hogy a szegregált környezetből kitörni törekvő cigány fiatalokat ma mindösszesen két iskola juttatja valódi esélyhez, a továbbtanulás lehetőségéhez: az alapítványi pénzből létrehozott Gandhi és a kifejezetten e célra bejegyeztetett egyház által fenntartott Dr. Ámbédkar gimnázium. Ami legalábbis elgondolkodtató, ha arra keressük a választ, hogy egymást kiegészítő, olykor kioltó normatívákkal, az önkormányzatokra ráerőltetett körzetesítéssel, a most elhatározott, a korábbinál erőteljesebb állami ellenőrzéssel valóban el lehet-e érni, hogy az önkormányzatok saját érdekeikkel ellentétesen az integráció útját válasszák.

Aligha. Valódi változást csak az hozhatna, ha az önkormányzati érdekeket kizárva, a valós igények és szükségletek felmérése után megszületne egy egységes rendű és színvonalú közoktatási rendszer, amely állami finanszírozású lévén minden diáknak természetszerűleg ugyanazt a tudást nyújtaná ingyenesen; a többletszolgáltatást pedig ráhagyná a ma is oly szépen működő többi fenntartóra. Utópia - mondhatják erre önök. Létszükséglet - válaszolom én.