Ez egy olyan meccs, amelyik nem sípszóra indul, hanem durva csapelzárásra. Nem olyan tilitolira, mint ami eddig volt. Hétfõn elment a Gazprom-vezér Putyinhoz, és megkapta a menetparancsot. Ne mondjuk, hogy a helyzet nem javult, mert 2006 úgy kezdõdött, hogy rögtön durvábban elzárták a csapot, és már az elsõ naptól nem kaptunk elég gázt.
Az orosz–ukrán megbeszéléseken európai szemmel furcsán szokták elfoglalni a tárgyalási pozíciókat. Ahogy a régi (de nem történelmi tapasztalat nélküli) vicc a szovjet katonáról mondja: elõször lõ, aztán kérdez. Nekik elõbb a kölcsönös erõfitogtatás mellett a végsõkig össze kell veszniük ahhoz, hogy elkezdjenek kibékülni. Elõbbit megtörténtnek tekinthetjük, most már jöhetnek a tárgyalások.
Azt mindenesetre sikerült elérni az ügyben, hogy Európa orosz gázt szívó országai minden korábbinál jobban megrettenjenek a nagy gázhiánytól. Nem mondom, hogy nem ez lett volna az egyik cél. Minimum azt állíthatjuk, hogy mindez nem ellentétes a vitázók érdekeivel. Az oroszok végleg maguk mellé akarják állítani az érintett EU-államokat az Ukrajnát elkerülõ Déli áramlat vezeték megépítéséhez, az ukránok pedig megkerülhetetlenségüket igyekeznek bizonyítani a térség nagy politikai játszmáiban. Utóbbiaknak ehhez adhatott muníciót a Valutaalaptól kapott jókora mentõöv. Az IMF-et domináló Egyesült Államoknak nyilván nincs ellenére, hogy a gázfronton Ukrajna a korábbiaknál jobban megtáncoltatja az orosz medvét. A Valutaalapba szintén sok pénzt pumpáló európai államok viszont okkal mondhatják: ha már egyszer kisegítették az ukránokat, akkor azok igyekezzenek megállapodásra jutni az oroszokkal.
A nagypolitikai színjátékban most már tényleg minden adott a fináléhoz. A Gazprom is a végére ért az uniós roadshow-jának, ahol a szokásos rituálé részeként a németektõl is megkapta a menlevelet – csak tõlük a megegyezésre. Ha a két vitázó fél nem akarja megvárni a magyar diplomáciai offenzíva kiteljesedését, most már tényleg le kell ülniük érdemben tárgyalni.
Miért is ne tudna két állam megállapodni arról, hogy az egyik nem piaci áron ad gázt a másiknak, amelyik ennek fejében nem piaci tranzitdíjért átengedi a fûtõanyagot a területén a többi, igazán fontos vevõnek. Aztán töltenek egy vizespohár vodkát, és közösen elmerengenek arról, hogy ezek a nyugatiak mindent milyen komolyan tudnak venni. 
Pedig értjük mi a viccet, csak nem szeretjük – ha velünk szórakoznak.