Szeretem a terebélyes dohánylevelek szagát, Pécsett kölcsönlakásommal szemben van a dohánygyár, néha egy illatfelhő lebben be az ablakomon. Eszembe jutnak a régi nagy dohányosok, de közülük leginkább a cigarettacsavarók, akik fél kézzel is tudtak a cigarettapapírba oly ügyesen kellő mennyiségű vágott dohányt tenni, és azt aztán oly egyenletesen szétmángorolni ujjakkal, hogy tökéletes kis henger keletkezzék, amelyet aztán remek lesz a szélén megnyalogatni, és a hüvelykujj bögyével a szivarka testére rásimogatni. Azt is megcsodáltam, ha valaki feldobta a cigarettát a levegőbe, az ott néhányat pörgött, majd hulltában pontosan beletalált a mesterdohányos szájába.

Gyerekkoromban szívesen néztem az öreg parasztokat a ház előtti, akáctörzsből faragott lócán, akiknek kétarasznyi vékonyszárú tajtékpipa nyugodott a szájuk sarkában, és csak nagy ritkán pöffentettek egyet.

A legnagyobb elismeréssel szemléltem az ideges női ujjakat, ahogy a tölcsérszerű joint-okat sodorják, én erre a tökélyre képtelen lennék, de a cél sem lelkesít, mert a zöldet a barnával, a dohányt a fűvel összekeverni: nem egészen biztos ízlésű eklekticizmust sejtet.

Mindent szabad, persze, mindent, ami használ és árt. Az ember veleszületett méltóságánál fogva árthat is magának, el is pusztíthatja magát, ha erre az elhatározásra jutott, és a törvény nemcsak a sikeres öngyilkost nem tartóztatja le a túlvilágon, de a sikertelent sem zaklatja.

Fiatalon jobban tudjuk méltányolni az életellenes romantikát, de az idősebb korosztály e beszédeknek inkább az együgyűségét észleli. Egy-egy száraz paradoxon hatásosabb a nagy szavaknál. Egy berlini kardiológus humorának köszönhetem, hogy 1998-ban egyik percről a másikra abbahagytam a dohányzást.

Túldohányozott és vörösborozott akadémiai éjszaka után kisebb infarktus ért, és a kiváló kardiológus katéteres vizsgálata során, amely alatt arcának, szemének a koncentrációja nem volt kevésbé érdekes, mint a felém fordított monitoron egy kis fémkígyó előrehaladása az artérián át a szív felé, növekvő bizalmat éreztem a professzor iránt.

Másnap engem hazabocsátván megkérdezte, hogy vajon ő rokonszenvesebb-e nekem a gyerekeimnél, avagy megfordítva. Ha ugyanis ő a rokonszenvesebb, akkor dohányozzam csak továbbra is, és nemsokára viszszajövök hozzá. Ha viszont most abbahagynám a cigarettát, akkor maradjunk egy búcsúkézfogásnál. Elismertem a gyerekek elsőbbségét. Azóta egy szál cigarettát sem szívtam.

Ismertem egy ápolónőt, a gyomormosásra behozott önmérgezőket kezelő kórházban, amikor a gyomormosás után magukhoz tértek, megetette, letusolta őket, majd búcsúzóul egy nagy pofont kent le nekik, mondván: anyád helyett adtam. Mindenki örül, ha visszajöhet, szögezte le ez a markos aszszonyság higgadtan.

Mindenesetre az önkárosítót, a majdnem öngyilkost a törvény nem bünteti. A szesz, a dohány és a csokoládé mértéktelen élvezőit sem, és azt sem, aki sertéskarajjal eszi betegre magát.

Az intellektuális kíváncsiságot fölébreszti a kérdés, miért épp a kendert sújtja az állami harag, hogy élvezőire az egyenruhás közegek jogszerűen lecsaphassanak. A többi enni-inni- és füstölnivalóhoz képest miért éppen ez az egy növény lett kiátkozva? Miért lenne a kender gonoszabb a többi növénynél? Mit szól ehhez a diszkriminációhoz a szőlő, a barack, a komló vagy a rozs, amelyeknek erjesztett, mámorító származékait nem sújtja a közszigor? Nem szolidárisak növénytársukkal? Nem lehetne kimondani, hogy szigorúan magánügy, mit eszünk, iszunk, füstölünk? S hogy aki másnak nem árt, az nem követett el semmiféle bűnt?

De ha már a bűn környékén járok, egy fiatal magyar agronómus jut az eszembe, aki Afganisztánban a parasztokat szőlő- és gyümölcstermesztésre oktatja. Szívvel-lélekkel teszi ezt, de nem vakon, mivel tudja, és a parasztok is tudják, hogy a mákkal háromszor anynyit lehet keresni, mint mondjuk a szőlővel. És miért ne keressenek ugyanannyi munkával háromszor annyit?

Ha tehát emiatt vegzálják őket, ha a Nyugat meg a helyi szövetségesei ennél elmésebb stratégiát nem tudnak kitalálni, akkor az afgán parasztok esetleg azt mondják, hogy a talibánok a jobbak, mert azok esetleg eltűrik ezt a mákügyet, meg még pénzelnek is belőle, így aztán fegyverhez is jutnak, bezárván a kört, hogy a drogüldözésre fordított árfelhajtó milliárdok végül is a drogmaffiák zsebébe csurognak.

Ha én lennék a Nyugat, és nem akarnék Afganisztánban sem lőni, sem lelövetni, akkor megvenném folyó piaci áron az afgán parasztoktól a mákot, amivel megszüntetném a talibánok varázsát. Megvenném orvosi és kulináris célokra.

Íme, itt szólal meg bennem az osztrák-magyar konyhaművészet fondorlatos ágense, érdeklődésre biztatva e lap olvasóit a mákos rétes, a mákos patkó, a mákos kifli, a mákos laska és a mákos nudli iránt. Élvezhetőség szempontjából előbbi tésztafélék több évszázados tapasztalat és ízlésdivat jóváhagyását érdemelték ki.

Ha a mák bevonulna az élvezettel étkező világ étlapjára, talán nem öldösnék egymást a NATO-katonák, az afgán parasztgerillák és a vallási harcosok. Életismerő személyek talán biccentenek is erre az ötletre, de a bosszús doktrinerek majd jól félresöprik az effajta bohóságot az útjukból.

(Az írás eredetileg a Neue Zürcher Zeitungban jelent meg)