Akkori leforrázottságom tulajdonképpen csak a napokban kezdett múlni. Akkor, amikor azt olvastam, hogy Angliában vita bontakozott ki arról, szabad-e piros tintával javítani a dolgozatokat. Az egyik tábor szerint nem, mert a tiltást jelölő szín szorongást kelt és gátolja a tanulást. Az ellenfél viszont úgy látja, ez marhaság, s csak az a lényeg, hogy pontosan tudja a gyerek, mit rontott el.

Jóllehet a mi bajaink, mondjuk a közalkalmazotti bértábla és a megvont tizenharmadik havi fizetés szemszögéből nézve a piros tinta kérdése pusztán mulatságos álprobléma, azért csöppet sem tanulság nélkül való. Hiszen abban az országban, ahol tanári testületek és szakértői szekértáborok csapnak össze a javítótinta árnyalatán, egy dolgot mindenképp jeleznek: azt, hogy a gyerek oldaláról nézik az oktatásügyet. És ez az, ami nálunk még koránt sincs így. Emlékeznek, mi történt, amikor az oktatási kormányzat rendelkezett a kisiskolások vállára nehezedő táska súlyáról, a buktatási tilalomról, a szöveges értékelésről vagy épp arról, hány szó lehet egy átlagos tankönyvi mondatban? Kitört az országos röhögés. Pedig akkor már világos volt, hogy ami nem megy szép szóval, okos magyarázatokkal, azt bornírt jogszabályokkal kell kikényszeríteni. Jelesül, hogy tessék végre a gyerekre figyelni.

A baj csak az, hogy bár ez a küzdelem hozott eredményeket az utóbbi másfél évtized alatt - valóban egyre több helyütt válik egyénre szabottabbá, a tanítás módszertanát a szükségletekhez és az egyéniséghez inkább hozzáigazítóvá a magyar közoktatás -, a jogszabályalkotónak arra már nem telt az erejéből, hogy merészebbet is merjen álmodni. Hiszen mit ér azzal a gyerek, ha könynyű táskával a hátán ballag el reggelenként abba az iskolába, amely adottságai miatt nem képes őt kellően felkészíteni a továbbtanulásra, a kereső életre? Az alapvetően önkormányzati - egyházi, alapítványi stb., de semmiképp sem állami - fenntartású iskolarendszer a rendszerváltás hozadéka. A többféle, egymást kizáró konstrukciót cipelő struktúra a mindig mindent elölről kezdő politikai váltógazdaságé. A gyerekszámot messze meghaladó iskolai férőhely és pedagóguslétszám az országos politika túlélési ösztönének eredménye, a "jobb" és "rosszabb" oktatást egyazon közpénzből nyújtó szisztéma pedig a helyi újraválasztási esélyekre kacsint.

Mindez együtt viszont oda vezet, hogy egy esetleges kényszerű költségvetési megszorítás alapjaiban ingathatja meg a közoktatás rendszerét. Hiszen az egymásnak ellentmondó érdekekkel kisámfázott rendszerben nincs az az orákulum, aki megmondhatná, milyen lépésnek mik a lehetséges következményei. Ezer más ok mellett a recesszió is sürgeti tehát, hogy megszülessék egy új közoktatási rendszer tervezete. Letisztult struktúra, egységes irányítás, állami finanszírozás: e három kérdést mindenképp megérné előresorolni, öles felkiáltójelekkel. Akár piros tintával is, ha kell.