A válság átrendezi a nemzetközi gazdasági erőviszonyokat is. A második világháború utáni korszakot alapvetően az USA gazdasági (és politikai) túlhatalma jellemezte. Az USA a legutóbbi időkig meghatározó befolyást gyakorolt a nagy nemzetközi gazdasági szervezetek működésére, s a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon változatlanul a dolláré a vezető szerep, az árupiacokon dollárban jegyzik az árakat. A dollár kitüntetett szerepe teszi olyan könnyen finanszírozhatóvá az amerikai fizetésimérleg-hiányt: amíg a világon mindenütt szívesen veszik és tartják az amerikai állampapírokat, addig könnyen finanszírozható a hiány. Az USA-nak az elmúlt tizenöt-húsz évben egyre nagyobb szüksége volt a világ pénzügyi bizalmára. A lakossági megtakarítás legalább tizenöt éve nulla, ugyanakkor az amerikai háztartások az éves GDP nagyságával megegyező értékű befektetést tartottak a tőzsdén, hitelbe vették lakásukat és autóikat, s hitelkártyával fizették egyéb fogyasztásukat. Az amerikai vállalatok az éves GDP másfélszeresét meghaladó adóssággal rendelkeznek. A dinamikus növekedés ellenére az USA-ban a kilencvenes évek eleje óta évről évre nagyobb a költségvetési hiány s a folyó fizetésimérleg-hiány egyaránt. Az USA immár csaknem két évtizede külföldi hitelekből finanszírozza dinamikus növekedését és a bővülő belső fogyasztást. Míg a nyolcvanas-kilencvenes években elsősorban Japán fizetési mérlegtöbblete fedezte az amerikai túlfogyasztást, addig 2001 óta Kína vált az USA legnagyobb hitelezőjévé - évi 250-300 milliárd dollár értékű amerikai állampapír-vásárlásával.

Legalább 15 éve ez a globális pénzügyi egyensúlytalanság volt a világgazdaság egyik legnagyobb kockázata. A dollárral szembeni "végtelen" bizalom azonban megakadályozta, hogy ez az egyensúlytalanság pénzügyi válságként törjön a felszínre. Most azonban a felszínre tör - a világgazdasági erőviszonyoknak a második világháború vége óta nem látott módosulásával együtt.

A világgazdaság új főszereplői a BRIC-országok.

Ezt a kifejezést a Goldman Sachs befektetési bank használta egy 2003-ban publikált tanulmányában - mondván, hogy Brazília, Oroszország, India és Kína (angolul: Brazil, Russia, India, China) együttesen 2050-re megelőzi a világ hat leggazdagabb országának összesített kibocsátását.

A négy ország két alcsoportra osztható: Oroszország és Brazília elsősorban nyersanyag- és nyerstermék-exportőr, s az elmúlt évek gazdasági sikerei jelentős részben az újabb nyersanyagár-robbanás kihasználásán alapulnak. Egyik ország sem fektet eleget az infrastruktúra és az emberi tőke fejlesztésébe, jelentős a demokráciadeficitjük, a külföldi befektetőket taszító mértékű a korrupció.

India és Kína a világ két legnagyobb nyersanyag- és energiahordozó-importőre, az orosz gazdaság a kiterjedt nyersanyag- és energiahordozó-exportra alapozza gazdasági növekedését. Kína és India a ma (pontosabban: az elmúlt másfél évtized) bámulatos növekedési teljesítményére alapozva bölcs befektetési politikával kívánja megalapozni a jövőt: a hatalmas infrastrukturális beruházások mellett mindkét hatalmas ország (melyekben együttesen több mint 2,5 milliárd ember él!) óriási összegeket fektet a felsőfokú képzésbe, s egyre látványosabban halmozza föl az "intellektuális tőkét". India máris szoftvernagyhatalom!

Kiemelkedő a BRIC-országok tőkevonzási képessége: Kína 2001 óta évről évre a világ második-harmadik legnagyobb működőtőke-vonzó országa, 2007-ben 83,5 milliárd dollár értékben realizáltak Kínában közvetlen külföldi befektetéseket (ugyanakkor Hongkongba 59,9 milliárd dollárnyi közvetlen külföldi befektetés áramlott - s ennek nagy része nyilvánvalóan továbbjutott Kínába). 2007-ben Indiában 23 milliárd dollár értékben ruháztak be külföldiek - ami azért is különösen érdekes, mert India korábban eléggé elzárkózott a külföldi tőkétől. 2007-ben Brazíliába 34,6, Oroszországba pedig 52,5 milliárd dollár értékű közvetlen külföldi befektetés áramlott. Összesítve tehát a BRIC-országok 2007-ben 193,6 milliárd dollár értékű közvetlen külföldi befektetést vonzottak - ez az adott év nemzetközi tőkeáramlásának 11 százaléka.

A BRIC-országok egyre jelentősebb összegeket fektetnek be külföldön: a nyugat-európai acélipar túlnyomó többsége ma már két indiai nagyvállalat tulajdonában van! Az országcsoport a nemzetközi valutáris-pénzügyi rendszernek is egyre fontosabb szereplője: Kína 2008 közepére mintegy 1300 milliárd dollár értékben halmozott föl devizatartalékokat; az orosz devizatartalékok értéke elérte a 400 milliárd, Indiáé pedig a 160 milliárd dollárt. Ezek a tartalékok főként dollárban denomináltak, ezzel az USA folyó fizetésimérleg-hiányának első számú finanszírozói. Komoly veszélyt jelenthet a globális valutáris-pénzügyi rendszerre, ha - a dollár, illetve az amerikai pénzügyi rendszer megroggyanása következtében - a BRIC-országok "megmozgatnák" tartalékaikat, s azok egy részét euróra és jenre váltanák.

A BRIC-országokat a válság mindeddig nem rendítette meg, ellenkezőleg: hatalmas devizatartalékaik felettébb népszerűvé tették őket, mert a jelenlegi globális likviditáshiányban létfontosságú forrásokat nyújthatnak a bajba jutott bankrendszereknek. Kína folyamatosan, a korábbi rendszerességgel és mennyiségben vásárol amerikai kincstárjegyeket - ami nagyban hozzájárul az amerikai kincstárjegy és a dollárral szembeni bizalom fenntartásához.

2008 nyarán a WTO dohai fordulójának újraindítását előkészítendő Genfbe hívták az EU27 tagjait, valamint Japánt, Ausztráliát, Kanadát - és a BRIC-országokat. Ott a fejlődő országok minden korábbinál határozottabban és sikeresebben képviselték érdekeiket - nem utolsósorban a BRIC-országok erőteljes fellépése és koordinációs tevékenysége révén.

A második világháború utáni intézményes nemzetközi gazdaságpolitikai együttműködés történetében először váltak valóban komolyan vett partnerekké a legnagyobb és a legsikeresebben modernizálódó fejlődő országok. Kérdés persze, hogy a most komolyan vett 8-10 fejlődő ország mennyire vállalja az egész fejlődő világ érdekeinek képviseletét. Kérdés az is, mikor és hogyan terjed át a pénzügyi válság az eddig alig-alig érintett fejlődő országokra. Nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy az USA - mely ennek a pénzügyi válságnak nemcsak az epicentruma, de nyilvánvalóan egyedüli okozója is - késznek és képesnek mutatkozik-e a fejlődő országok pénzügyi támogatására, ha arra szükség lesz.

A válság egyetlen nyertese a Nemzetközi Valutaalap. Október végén az IMF hitelkihelyezéseinek értéke alig haladta meg a 16 milliárd dollárt - s 250 milliárd dollár szabad forrással rendelkezett. Novemberben az IMF készenléti hitelt folyósított Magyarországnak, Ukrajnának, Izlandnak, Pakisztánnak és Törökországnak - összesen 60 milliárd dollár értékben. Ezek készenléti hitelek, mivel a globális pénzügyi válság következményeinek felszámolására folyósították azokat, így feltételeik a megszokottnál sokkal enyhébbek.

A globális válság globális kezelést igényel, természetes az igény a valutaalap fokozott szerepvállalására. A 2005 és 2008 között a teljes ellehetetlenülés szélére jutott, a közelmúltban alkalmazottak tömeges elbocsátására kényszerült pénzügyi szervezet a válság következtében visszanyerte korábbi fontosságát. Az IMF újraéledt aktivitásának eddigi legfontosabb eseménye a "Húszak" ("G20") bizottságának november 15-én Washingtonban tartott konferenciája volt, melyen a legfejlettebb országok mellett Argentína, Brazília, Kína, Dél-Afrika, Dél-Korea, India, Indonézia, Szaúd-Arábia, Oroszország és Törökország is részt vett. A Nemzetközi Valutaalap 1999 óta működteti ezt az informális kormányközi "szervezetet", de a novemberi találkozó volt az első, valóban világgazdasági fontosságú összejövetele.

Azt már tudjuk, milyen nem lesz a világ az előttünk álló időszakban - abban még sok a bizonytalanság, hogy milyen lesz. De a világgazdasági erőviszonyok számottevő változása már nyilvánvaló tény. "... a Nyugat nem képes tovább fenntartani a saját képére formált globális rendet. Több mint két évszázadon át az USA és Európa erőfeszítések nélkül tarthatta fenn gazdasági, politikai és kulturális hegemóniáját. Ez a kor véget ért" - írta még októberben a Financial Times kolumnistája. A Húszak novemberi találkozója (melyet áprilisban, Londonban követ az újabb találkozó) az erőviszonyok változásának - némileg megkésett - elismerését jelenti. A legfejlettebb és a legfontosabb fejlődő országok együttesen és egybehangzóan fejezték ki elkötelezettségüket a válság maximális enyhítésére és a globális növekedés újraindítására, a nyitott világgazdaság fenntartására és a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilizálására.

Az 1929-33-as világgazdasági válság legfőbb tanulsága az, hogy a válságból csak együttműködéssel lehet kiemelkedni, s a válság elkerülése is csak hatékony globális együttműködéssel képzelhető el. A Húszak novemberi találkozója azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a fejlett országok rákényszerültek erre a felismerésre: ha az együttműködés tartós lesz, van esély a kilábalásra.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár