A szerző nemzetközi jogász

Gyarmati fő tétele, hogy Obama megválasztásával a washingtoni külpolitikának nem a tartalma, hanem csak a megvalósításának a módja változik meg, hiszen: "Az amerikai kormányzatok az amerikai érdekeket szolgálják, és ezért nem szoktak radikálisan változni, amikor elnökválasztásra kerül sor." Ezek szerint volnának állandó, sőt örök amerikai érdekek, amelyeket valamennyi adminisztráció egyformán ismer fel. Akkor mivel magyarázzuk, hogy az egymást követő amerikai elnökök időnként meglehetősen eltérő külpolitikát folytattak? Vajon éppúgy az amerikai érdekeket szolgálta volna Johnson, aki egyre több és több katonát küldött Vietnamba, mint Nixon, aki kezdetben folytatta ugyan elődje politikáját, később azonban az utolsó katonáig visszavonta onnan a félmilliósra duzzadt hadsereget? Vajon ugyanazokat az amerikai érdekeket szolgálta-e Carter, aki a szovjet tömbbel szemben elsődleges fegyverként az emberi jogok érvényesítését használta, mint Reagan, aki inkább koloszszális csillagháborús programok beindításán fáradozott? Ugyanazok voltak-e az amerikai érdekek 1991-ben, amikor az idősebb Bush kiverte Kuvaitból a hódító iraki haderőket, de csapataival megállt Bagdad előtt, mint 2003-ban, amikor a fia megtámadta és megszállta Irak egész területét, és új kormányt állított az ország élére? És mit diktálnának most az állítólagos objektív és tartós amerikai érdekek? Az iraki katonai jelenlét valamilyen szintű fenntartását, vagy a teljes csapatkivonást?

Nem az történik-e inkább, hogy a hatalmon levő kormányzatok az elődeiktől teljesen vagy részben eltérő módon definiálják saját államuk érdekeit? És persze nemcsak Amerikában, hanem a Föld valamennyi országában. Gyarmati feltehetően úgy véli, hogy az érdek - mint ahogyan azt a realista külpolitikai iskola állítja - kőkemény, objektív kategória. Szerintem sokkal inkább szubjektív megítélésekről vitatkozhatunk. Senki sem rendelkezik az érdekfelismerés monopóliumával. Jómagam úgy gondolom, hogy Barack Obama jobban és hatékonyabban fogja képviselni az amerikai érdekeket, mint George W. Bush. Egyrészt azért, mert jól érzékeli az utóbbi téves döntéseinek súlyos következményeit, másrészt pedig tisztában van azzal, hogy az általa megfogalmazott érdekek hatékony érvényesítése egy globális világban csak a többi állam által kifejezésre juttatott nemzeti érdekek figyelembevételével valósítható meg.

Gyarmati István azzal támasztja alá a permanens amerikai érdekekről alkotott álláspontját, hogy "Az a politika, amelyet Bushnak szoktak tulajdonítani, már Clinton utolsó éveiben elkezdődött, csak másképp nevezték (humanitárius intervenciónak), másképp csinálták, és Európa másképp viszonyult hozzá." Hozzáteszi, hogy ezért képmutatónak tartja az európaiak felháborodását az iraki invázió miatt, hiszen korábban lelkesen támogattak egy nagyjából hasonló beavatkozást Koszovóban, sőt kifejezetten ösztönözték rá az amerikaiakat.

Ezzel a gondolatmenettel a Foreign Affairs 2008. szeptember-októberi számában már találkoztam. A tekintélyes folyóiratban ugyanezt állította Robert Kagan, a neokonzervatív iskola egyik meghatározó személyisége. Szerintem azonban a két eset között alapvető különbségek voltak: 1. Milosevics 1999-ben a koszovói albánokkal szemben népirtásra vagy legalábbis a tartományból való erőszakos elűzésükre készült, míg 2003-ban nem alakult ki hasonló veszély Irakban. 2. Amikor a Jugoszláviával szemben indított légitámadás megkezdődött, Milosevics belügyi alakulatai már több mint százezer albánt űztek el az otthonából, míg Irakban - Bush állításával ellentétben - nem voltak tömegpusztító fegyverek, és Szaddám sem tartott fenn kapcsolatot az al-Kaidával. 3. A fenyegető koszovói tragédia megelőzésében a Nyugat demokratikus államai - köztük valamennyi NATO-tagállam - egyetértett, míg az iraki invázió ügyében a nyugati világ végletesen megosztottá vált. 4. A Jugoszlávia ellen végrehajtott támadásokról a NATO döntött, és azokat 13 szövetséges állam erői hajtották végre, míg az iraki invázióról semmiféle szervezet nem határozott, a kivitelezést pedig csak amerikai és brit erők hajtották végre. 5. Jugoszlávia területét kizárólag légitámadások érték, amelyek természetüknél fogva nem dönthették meg Milosevics kormányát, csupán arra kényszerítették azt, hogy vonja ki erőit Koszovóból. Irak ellen ugyanakkor az amerikaiak és a britek totális szárazföldi, tengeri és légi inváziót hajtottak végre, területét elfoglalták, kormányát megdöntötték, a diktátort pedig foglyul ejtették. 6. Az amerikaiakat az egykori Jugoszláviában aligha lehetett önös érdekek érvényesítésével vádolni, hiszen az országban semmilyen energiaforrást nem lehetett fellelni, míg Irak esetében éppen ellenkező volt a helyzet.

Számomra nem kétséges, hogy a clintoni adminisztráció mindvégig kitartott multilateralista és liberális külpolitikája mellett, és esze ágában sem volt ellenfeleinek követelései szerint cselekedni. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a neokonok a kilencvenes évek második felében hevesen támadták Clintont, szemére hányva, hogy a hidegháború elmúltával jelentősen csökkentette a katonai kiadásokat, és olyan "felesleges" célokra használta haderejét, mint a béketeremtés a Balkánon vagy éppen Szomáliában. Mi több, 1998 januárjában tizennyolc vezető neokon személyiség nyílt levelet küldött Clintonnak, amelyben felszólították, hogy alkalmazzon erőszakot Irak ellen.

Cikkében azt kérdezi Gyarmati: Meddig örül majd Európa Obamának? Akkor is örül-e majd, ha az új elnök hivatalba lépése után azt kéri az európaiaktól, hogy újabb dandárokat küldjenek Afganisztánba? Ez persze könnyen megtörténhet, de tudnunk kell, hogy az ott állomásozó 62 ezer külföldi katonából 27 ezer már most is európai. Részben ennek is tulajdonítható, hogy Obama az elmúlt hónapokban nem az európaiakat hibáztatta azért, mert túl kevés katonát küldtek volna Afganisztánba, hanem Busht, mert túlságosan belemerült az iraki háborúba és elhanyagolta a tálibokkal szemben immár hetedik éve folytatott küzdelmet. Ettől függetlenül valószínű, hogy Afganisztánban növelni kell a szövetség katonai jelenlétét. Gyarmati Istvánnak abban tehát igaza van, hogy Obama megválasztása után Európa nem dőlhet hátra elégedetten a székében. Meg vagyok győződve azonban arról, hogy az amerikaiak a NATO keretében mindig európai szövetségeseikkel együtt fogják értékelni az afganisztáni helyzetet, és együtt fognak határozni arról is, hogy milyen nagyságú erőket kellene még a térségbe telepíteni. Így lesz ez várhatóan más világpolitikai kérdések eldöntésénél is. Hogy meddig? A következő elnökválasztásig bizonyosan.