Betegjogtiprás és Isten-komplexus
A szerző közíró
A de facto el nem foglalt ágyért, az el nem fogyasztott fejadagért persze valakik felveszik a kvótapénzt. Ha pedig a kedves beteg mégis olyan túlzott igénnyel rukkolna elő, hogy vegyék emberszámba, hát kapjon a fejéhez, és tejeljen - adta elő öreg barátom. Én pedig - helység- és személynevek említése nélkül, anonimizált formában persze - megírtam az affért. Másnap telefonon hív az illető: köszöni, hogy segíteni akartam, de mi lesz, ha rájönnek, ő a "besúgó", és nem látják el ott, ahova a krónikus betegségével jár? A hangjában szűkölő félelemtől rosszul lettem.
Ez idéződött fel bennem, amikor olvastam, hogy a GfK LHS Healthcare szeptemberben és októberben 170 orvossal egyéni és csoportos interjúk formájában végzett kutatása szerint "... az elmúlt egy évben az orvosok egyre növekvő türelmetlenséget tapasztalnak a betegek részéről, ez Budapesten nagyobb mértékű, mint vidéken. Itt a türelmetlenség erős követelődzéssel és akár agresszív viselkedéssel is párosul. Többször előfordul, hogy a beteg vélt sérelme miatt panasszal fordul az intézmény vezetéséhez, vagy az orvos ötperces késése miatt feljelentést tesz az Egészségbiztosítási Felügyeletnél... Az orvosok megfogalmazták, hogy betegjog és betegjogi képviselő van, de orvosjogi képviselőre is szükség lenne. Kiszolgáltatottnak érzik magukat, nem tudják eldönteni, mikor mondhatnak nemet a páciensek követelőzésének, és milyen esetekben kell külön erőfeszítéseket tenniük a beteg kiszolgálásáért... Az orvosok úgy érzik, csökkent a betegek bizalma, azt tapasztalják, hogy időnként leellenőrzik az általuk elmondottakat, más orvos vagy orvosok véleményét is kikérik, de az ismeretségi, hozzátartozói körből gyűjtött információkkal is kontrollálják őket." Mintha az én rettegő ismerősöm és a felmérésben megkérdezett orvosok két egymástól teljesen elzárt világegyetemben léteznének.
De mindkét tapasztalat igaz lehet. Könnyen meglehet, hogy nem elveszett (vagy csökkent) az orvosba vetett bizalom, "csupán" arról van szó, hogy a páciensek immár nyíltan kimutatják régebben kényszerből eltitkolt bizalmatlanságukat. A tervgazdaságilag körzetesített (és merev beutalási rendszerrel súlyosbított) pártállami egészségügyben a páciens nemigen mert szólni. Örült, hogy élt. A 80-as évek derekán gyakran hallottam a rokonságban horrortörténeteket, hogy ez vagy az a főorvos mennyire bunkó, érzéketlen, pénzéhes volt. Mikor gyermeki naivitással rákérdeztem, miért nem tesznek ellene panaszt, a rokonok rezignáltan legyintettek: gyerek még... Mikor felnőttként kérdeztem ugyanezt (már bőven a rendszerváltás után), úgy néztek rám, mint az elmeháborodottra. Mintha Palermóban javasolnám az utca emberének, hogy forduljon a rendőrséghez a maffia által szedett védelmi pénz ügyében. Mikor az egyik panaszkodónak kicsit rámenősebben indítványoztam az erélyesebb civil kurázsit, dühösen kifakadt: "Miért, a helyemben te feljelentenéd?" Igenlő válaszomra ekképp felelt: "Akkor csak jelentgessél, cseszd meg. De melegen ajánlom neked, hogy soha többé ne legyél beteg!"
Nálunk a páciens a szocializmus negyven évében (és a rákövetkező másfél évtizedben) alig mert panaszkodni. (Főleg, hogy ennek fórumait - az Egészségbiztosítási Felügyeletet és a betegjogi képviseletet - csak nemrég hozták létre.) Így az átlagorvos - mivel lelkiismeretének így volt a legjobb - a bírálat hiányát elégedettségként könyvelte el. Személyes tapasztalat, hogy számos orvos - leginkább az osztályukat tekintélyelvű parancsuralommal kormányzó, feudálszocialista mentalitású főorvosok - ingerülten reagál nemhogy a kritikára, de már arra is, ha a beteg egyáltalán megkérdezi: miért teszi (írja fel) a doktor úr azt, amit. Orvostársadalmunk egy részét kifejezetten sérti, ha a beteg nem kritikátlan és feltétlen bizalommal viszonyul őhozzá, hanem - ó, borzalom! - kollégáival leellenőrizteti a diagnózist. Nem átallunk beletiporni a szegény orvos hivatástudati egójába, amikor mindössze az életünkről van szó.
"Azt mondják, Isten-komplexusom van? Tudják, mit?! Én vagyok az Isten!" - tajtékzik a Malice c. filmben dr. Jed Hill, a nagymenő sebész, akit megvádolnak, hogy szakszerűtlenül, téves diagnózis alapján operált meg egy női pácienst, vetélést idézve elő. A fordulatos thrillerben aztán kiderül, Jed nem pusztán egy hanyag orvos, hanem fehér köpenybe bújt szociopata. Ez már a forgatókönyv-írói képzelet szülötte, viszont az Isten-komplexus - tényleg létezik. Főként olyan embereknél, akik naponta döntenek életről-halálról, szabadságról. Orvosok, rendőrtisztek, bírák, ügyészek. Napi rutinként határoznak életmentő beavatkozásról, őrizetbe vételről, élethossziglani fegyházról, lehallgatásról. Az efféle pozíció - a vele járó emberek fölötti kivételes hatalom okán - torzíthatja a személyiséget. Ha valaki hosszú ideig tesz mérlegre sorsokat, fennáll a veszélye, hogy az emberi léptéken túli, észlelési mezejét elgörbítő prizmán át látja a világot. Önreflexiós képessége megszűnik, s az illető a kórosan megnőtt egója által teremtett csalhatatlanság börtöncellájába zárja magát. Nem ártana, ha a pályaalkalmassági (felül)vizsgálatnak a fehér köpenyeseknél része volna az énképvizsgálat és az empátiateszt is. Fölösleges emlékeztetni rá: vannak becsületes, önkritikus, emberséges orvosok is. Tucatszám sorolhatnék ilyeneket. De - bár jókora hányadot alkotnak - az uralkodó szemléletet nem ők képviselik. A korrekt orvos ugyanolyan lenézett és kihasznált palimadár a közegészségügyi ágazatban, mint a jobb sorsra érdemes páciens.
Orvosjogi szervezet hiányát reklamálni viszont kicsinyt bicskanyitogató. Hisz akkor mire van az orvosi kamara? Melynek vezetői hihetetlen magabiztossággal, önbizalommal (szigorúbb vélekedés alapján: gőggel és arroganciával) nyilatkoznak róla, hogy ez, az és még amaz is jár az orvosoknak. Mi több: az orvosi szakma nemzeti kincs, a világörökség része, a betegsegítő teljesítmény csúcsa, csak még több pénz kéne, hogy jobban működjön - és a közelébe se merészkedjen a démoni piaci tőke.
