Azzal a háttérrel, amely a szemünk előtt bontakozott ki az elmúlt napokban, ez a fogadkozás papíron nem érhet sokkal többet, mint elődjéé (aki, mint köztudott, az égadta világon semmire nem jutott az ő agyonreklámozott, későn jött annapolisi "csúcskonferenciájával"), de mégis azt mondanám: Hillary Clintonnal, Obama külügyminiszterével akár új helyzet is előállhat. Ha tudniillik van rózsás színezetű árny az állapotok fölött, az Clintoné. Nem az asszonyé, hanem a férfié, minden amerikai vezető közül az egyetlen, aki 2ooo-ben csaknem a békéig vezette Barak izraeli miniszterelnököt és Jasszer Arafatot.

Meggyőződésem, ha valaki tető alá tud hozni egy ilyen békemegállapodást, annak felbecsülhetetlen, tovagyűrűző hatása lesz nemcsak a Közel-Keleten, hanem az egész iszlám világban. És nem kevésbé: Izraelben. A zsidó állam lakóinak biztonságérzete egészen új dimenziókat tudna ölteni.

Amikor 2oo9-et írunk, csaknem tíz éve lesz annak, hogy a Palesztin Hatóság meg- vagy (vissza-)kapta volna az Izrael által 1967-ben megszállt, palesztinok lakta Ciszjordánia 96 százalékát, egész Gázát, plusz a szuverenitást Jeruzsálem nem jelentéktelen része (például az iszlám szent helyek) fölött. Az, hogy Arafat miért mondott a Clinton/Barak-ajánlatra nemet, máig rejtély, de a dosszié - szerintem - újranyitható, és ezt Obamának a clintoni szellemben kell megtennie.

Palesztin oldalon Mahmud Abbasz, a hatóság elnöke rendben van; komoly, békepárti tárgyalópartner. Hogy Izraelben a februári választások után ki viszi a prímet, majd kiderül - én magam szeretnék egy Jichak Rabin típusú, a békére őszintén, meggyőződéssel fölesküdött, egyszersmind kompromisszumkész embert látni a jeruzsálemi kormány élén. Éppenséggel visszajöhetne a munkáspárti Barak.

Ám, mint tudjuk, Abbasz csak a fele Palesztina ura, Gázában másfél éve az ultraradikális Hamasz parancsol. Úgy gondolom azonban, hogy az önnön kérlelhetetlenségében tetszelgő Hamasz ugyanazt a próbálja eljátszani, mint a Trianon utáni időszak magyar politikusai a maguk "Mindent vissza!" jelszavával. Ami úgy értendő: aki mondja, maga sem gondolja, hogy ez lehetséges. A Hamasz vezetői is tudják, hogy Izrael Államot nem lehet záró- vagy idézőjelbe tenni. Hogy nincs visszatérés az 1948 előtti állapotokhoz, de még a '67 előttiekhez sem. Ebben az értelemben tehát a Hamasz nem komolyan veendő ellenfél; legalábbis Izraelnek nem. Az ő ellenfele Abbász El Fatahja, a játszma tétje pedig a hatalommegosztás, amely elől az elnök nem bújhat el. Persze senki ne gondolja, hogy ez valami magasztos, "szeressük egymást gyerekek" típusú játszma lesz egy velejéig korrupt világban. Mint amilyen - fájdalom - a palesztinoké is. Nem akarnék ugyan már-már perverz párhuzamokkal élni, de egyfolytában azon jár az eszem, hogy egy olyan férfiú, mint az amerikai Bernard Madoff, akiben a zsidó szervezetek évek óta jótevőjüket tisztelték, hogyan volt képes arcizomrándulás nélkül dollármilliárdokat "legombolni" hitsorsainak jótékonysági, öregségi stb. alapjaiból? Hát úgy, hogy ahol pénz van, ott semmiféle "faji", vallási szolidaritás nem működik, csak a szerzésvágy, amiről a nyolccsillagos szállodákat építő és Gázát még álmukban sem emlegető arab sejkek is hosszú történeteket tudnának mesélni.