Jelzem, mindez még tavaly történt. Advent második hetében megjelent az óbudai Fő téren egy műkedvelő jégszobrász, bekapcsolta a motoros fűrészt, és pár óra alatt kifaragta a jelenetet, de oly tökéletesre, hogy az ember betlehemi csillagot képzelt az égre.

Aztán szilveszter előtt, az egyik éjjel lerombolták az egészet. Először mindenki részeg vandálokra gondolt, néhányan S.-re, aki hentes ugyan, de maga is szobrászkodik szabadidejében: annak idején a Kórház utcai húsbolt kirakatába ő faragta ki zsírból Farkas Bertalant, azóta megrendelést nem kapott, s mint tudjuk, műkedvelőkben tud a legbrutálisabb lenni a sárga irigység. Ám aztán egy szemtanú mesélte, hogy semmi különös nem történt, jött egy autó, kiszállt belőle négy ember, percek alatt szétverték a Szent Családot, az egyik a hóna alá csapta Józsefet, majd távoztak, közben még csak nem is nevetgéltek vagy káromkodtak.

Az idén nem jött a jégszobrász, a Szent Család a tér másik sarkában látható, a korcsolyapálya mellett, egy fabódéban, ezúttal filcből készült az összes alak, és fegyveres őr vigyázza nyugalmukat. Csak az egyháznak rögzítem: aki három és nyolc év közötti gyerekként a Fő térre vetődik e napokban, az már egy életre beleérti a Szent Családba a biztonsági őrt is, aki épp olyan személyes ismerős lesz, mint József. Ez nem túlzás: az őrnek, akinek mellesleg mindig biccentek reggelente, és ő mindig visszabiccent, tényleg ismerős az arca: van egy határozott érzésem, hogy húsz évvel ezelőtt is ő állt a téren, csak akkor még fiatal, kezdő őrként; sorozatban születtek is a cikkek a jelenségről, micsoda dolog, hogy életerős fiatalemberek állnak egész nap egy helyben és nem csinálnak semmit, csak néznek és néznek nagy, buta szemekkel; mi lesz így az alkotóenergiával, az országgal, sőt a hazával.

Hát ez lett.

Mára felnőtt az akkori fiatalság, a Flórián téri bankban látom naponta, hogy a sok biztonsági őr mind érett férfivá vált, kialakult rigolyákkal és derékbántalmakkal. Az egyik kopaszodó őr, például, minden egész órakor ránt egyet a nadrágján, majd megigazítja az övét, és áll tovább mereven előrenézve a következő egész óráig; el tud így is telni egy élet. Szeretnék öt percre negyven év múlva is élni, ugyan már miféle önéletrajzok születnek majd e hazában, micsoda történésekkel, alakokkal.

Ezt a nézést, s hogy egyáltalán semmi más feladatuk nincsen, mint nézni, ma már a társadalmi munkamegosztás legtermészetesebb velejárójának tekintem, sőt örömmel konstatálom, hogy mára egész őrdinasztiák születtek, apáról fiúra száll a nézés és az óránkénti nadrágrántás. S ha majd újra kitör itthon a szocialista forradalom, bányász, kohász, martinász helyett a biztonsági őrök lesznek a munkásosztály, amely a dolgozó parkolóőrökkel köt történelmi szövetséget, s akikhez csatlakoznak persze a honi értelmiség, sőt a szellemi elit legjobbjai, úgy is, mint a BKV-ellenőrök, a szociológusok, a pszichológusok (akik helyett az ország leggazdagabb embere inkább termelő, értéket létrehozó embereket szeretne látni), valamint a politológusok, hogy aztán ezzel nagyjából le is legyen fedve a magyar társadalom.

Húsz évvel ezelőtt még nagyon kiakadtam volna ezen. Hogy hová jut az ország, ha semmit se csinál, csak néz. Hiszen egy idő után értelemszerűen csak a semmit fogja látni. Rossz és keletlen a kenyér, kannás a bor, a magyar gazda nem érti a földet, jószágot, nincs egyetlen értelmes ipari termékünk se, ennyi kontár még soha se garázdálkodott ebben az országban, nem tudja senki a munkáját, a tanár diszlexiás, nem épül semmi eredeti, ami valamiféle önálló szellemi tevékenységre utalna etc. etc., amit persze csak publicisztikai fogásként sorolok, mert valójában már rég nem érdekel az egész. Engem egyre inkább és egyre intenzívebben a térfigyelés köt le.

Közeli ismerősöm fia, aki húsz évvel ezelőtt még a térdemen lovagolt, térfigyelő lett. Ez tetszik nekem. Azt mondja, hogy egész nap ketten ülnek két monitor előtt, és csak figyelnek, ki-ki a maga képernyőjét. Az ismerősöm fia kedveli a kihívásokat, ennek megfelelően több műszakot is vállal egymás után. Mikor érzi, hogy fárad a szeme, kisétál a térre, nagyot nyújtózik, s meglepetten állapítja meg, hogy a tér nagyon hasonlít, sőt majdhogynem szakasztott ugyanolyan, mint amilyet a monitoron lát. Ezen, ha ideje engedi, néhanapján el-elgondolkodik. Olykor, amikor hideg van odakint, nem sétál ki a térre, hanem a kolléga monitorját nézi. Az meg az övét, szintén kikapcsolódásként. A rendszer tökéletesen működik, hiszen pihenés közben is mindig nézve van mindkét monitor, már persze elméletileg, mert ha időközben elmúlik a kolléga fáradtsága, s hirtelen újra a saját monitorját nézi, előfordulhat, hogy az egyik képernyőt ketten is nézik, míg a másikat senki.

Majd műszak után bemennek a főnökhöz, és együtt kiértékelik a fölvett anyagot.

A semmit. Mert hiszen a téren általában, döntően, meghatározó módon, sőt az adatok szerint soha, egyetlenegyszer se történik semmi. Ne tévesszenek meg senkit a televíziók híradói meg a háttérműsorok, hogy azokban borzasztó mozgalmas a világ: a tévé sűrít, a nagy semmiben talált apró morzsalékot rakja össze, s ettől él, mozog, lüktet a képernyő este s vannak teli másnap az újságok hírrel, noha közben lényegét tekintve az ország nagyon is eseménytelen.

Tavaly ilyenkor egyébként már fel volt szerelve térfigyelő kamera a téren, de nem volt bekapcsolva. Ám ha a térfigyelő térfigyelt volna is, az ismerősöm fia pedig észlel, a Szent Család szempontjából akkor se lett volna jobb. A Szent Család ugyanis nem köztéri szobor, de már nem is magántulajdon, amúgy föl se szentelték, hogy a klérus újabb tendenciózus egyházellenes támadásról bocsáthatna ki kommünikét, tehát nincsen rá paragrafus se, hogy miért ne lehetne elvinni vagy belerúgni; ilyen alapon a napot is meg lehetne büntetni, hogy felolvasztotta a szobrot. Mindezt jogászoktól tudni, akiket kifelejtettem a szociológusok, a pszichológusok, a politológusok és a BKV-ellenőrök mellől mint a tudás alapú társadalom alappilléreit. Mindösszesen tehát, mintegy summázva az elmúlt húsz évet, a térfigyelés mint össznemzeti húzóágazat szintén zsákutcába jutott. Nincs mese, reformra van szükség, mondhatja erre joggal a T. Ház egyik fele, azonnali és drasztikus kamatvágásra és adócsökkentésre, kurjanthatja erre válaszul az ellenoldal, ki-ki aszerint, hogy tehetségéből, ismereteiből mire futja. Hát ennyire.

Az idén ősszel éreztem magamon először, hogy valamit sürgősen tenni kéne. Példának okáért kihúzni a létrát a villanyszerelő alól, aki a létrán áll a szoba közepén, és megkért, hogy tartsam. Már fél órája állt a létra tetején, tapogatta a falat, végül leordított: el van törve a falon belül a vezeték. De ezt úgy ordította, olyan hangsúllyal, ami már túl van a becsületsértés határán. Én mégis azt feleltem erre: igenis, és szégyenpírral az arcomon lehajtottam a fejem, mintegy sajnálatos örökség jegyében. Apám volt ilyen: magára vett minden hibát, a legrejtettebbeket is, mintha ő maga tervezte, építette s főleg tulajdonolta volna a lakást, holott csak bérelte; szégyenkezett az egész világ helyett. Állítólag pontosan az apám hangsúlyával kértem én is bocsánatot a villanyszerelő előtt pár nappal a vízvezetékestől is, amikor megvetően dugta ki fejét a mosogatószekrényből: elrohadt a falban a lefolyó.

Nem indulat van bennem, hanem jéghideg számítás: ha kihúzom a villanyszerelő alól a létrát, pont kiesik az ablakon, s akkor majd jó lesz. Ugyanezt a jéghideg vágyat érzem a hentesnél, a mosógépesnél, a szülői értekezleten vagy épp a hegyi járaton, mikor a buszsofőr minden szégyenérzet nélkül kéri, sőt követeli az utasoktól, mondanák már meg, merre van a végállomás, mert nem ismeri ki magát a sok, kanyargós utcán. De tulajdonképpen a városban bárhol egyre inkább el tudom képzelni magamról, hogy egyszer csak fogom magam, és minden ok nélkül lökök, taszítok, kőt kövön nem hagyok. Vagy csak kiugrom negyedmagammal a kocsiból, hónom alá kapom Józsefet, és viszem.

Az ilyen jégszoborrongálásban az a jó, hogy utána előbb-utóbb mindenre fény derül. Már másnap elhangzott a vendéglőben, hogy biztosan zsidók voltak a tettesek, mert keresztény magyar ember ilyet soha nem tenne, persze aki mondta, előtte körülnézett, s óvatosan, a tenyerével terelte a szavakat, ahogyan zsidózni szokás. Az idén már ez se így van. Húsz évvel ezelőtt még az ENSZ 192 tagállama között mi tudtunk a legkiérleltebben szalonzsidózni, akkor még a zsidózás a bölcs miniszterelnök szerint is csak az írói munkásság részének számított, de más, akkori zsidózók mára már Prima Primissima díjasok. A szalon bezárt. A tévében hangzott el pár hete, épp egy nézőtéri "mocskos zsidók" rigmus után, hogy ez már azért tényleg túlzás, ilyet nem illik mondani, pláne nem kiabálva és közterületen. Tehát hogy ez végül is pusztán etikett dolga volna, netán csendháborítással megfejelve, mintha nem lenne lényegileg mindegy, hogy valaki mondja vagy nem mondja, s ha mondja, mennyire hangosan, ha közben úgy gondolja. Szellenteni se illik társaságban, ám azért ügyes fondorlatokkal csak-csak túlesik rajta mindenki, bármilyen is az a társaság. Mára a zsidózás visszanyerte régi létjogosultságát, nem kell már suttogóra fogni, kajánul célozgatni, a hétköznapi közbeszéd részévé vált; ez lett a sok-sok írói munkásságból, oda lehet fingani az asztal közepére, de, mi tagadás, ez legalább egyenes út.

Állok tehát a tér másik sarkában, s eszembe jut, tavaly a kocsma másik része meg azt mondta, minthogy a Szent Család zsidó, és a keleti bölcsekről se lehet sokkal jobbat mondani, tán mégiscsak keresztények voltak a tettesek; istenem, elszakadt náluk a cérna, vagy rosszul értelmezték az Írást. No de a bárányok - kérdezte valaki -, azok miért lettek szétverve?

Csak álltunk, és néztünk egymásra hosszan, bután, ahogyan most én is nézek a biztonsági őrre, s ő visszanéz rám; tőlünk kéznyújtásnyira a Szent Család.