Élvezettel olvastam Boros Jenő cikkét, amit a december 13-i Hétvége mellékletben közöltek. Egy ponton azonban ő is elfeledkezik valamiről, ami az olajtól való elszakadást sajnos még jobban megnehezíti. Az Autósélet az olajkorszak után című írásában az üzemanyagcellákról írja: "a működését biztosító hidrogén korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre", és megemlíti, hogy "gondot és költséget jelent a vízből kinyert hidrogén" cseppfolyósítása és szállítása.

Nos, a hidrogén - sajnálatos módon - egyáltalán nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre. Viszonylag korlátlan mennyiséggel a dihidrogén-oxidból, ismertebb nevén a vízből rendelkezünk. Mekkora különbség! A cseppfolyósítás és szállítás mellett legnagyobb probléma magának a szabad hidrogénnek az előállítása. A víz elektrolitikus bontásához épp akkora energiára van szükségünk, mint amekkorát a hidrogén vízzé történő elégetése során majd az autóban viszszanyerünk. És ehhez jönnek még a veszteségek.

Honnan származik majd az elektromos energia, amelynek segítségével felbontjuk a vizet? Hőerőműből, atomerőműből, vízerőműből? Visszajutunk az eredeti problémához. Vannak más módok is hidrogén előállítására (nem vízből), de az előállítási energiaigény ott se kevés. Talán valami biológiai folyamat látszik a kiútnak, amely közvetlen a nap energiáját használná, de a technológiai problémák még beláthatatlanok.

A hidrogénnel hajtott autók előnyét én - egyelőre - nem is abban látom, hogy fosszilis energiát "takarítanak meg", hanem abban, hogy nem szennyeznek a lakott területeken. A hidrogén nagyüzemi előállításához szükséges energiatermelés során az erőművekben ugyan koncentráltan szennyezzük a környezetet, de ott hatékonyabban is lehet megfogni, kontrollálni a szennyezést, mint a milliónyi szénhidrogénnel hajtott járművekben egyenként.

Hraskó Gábor

informatikus, biológus