Émelygek, szédülök, csöng a fülem, kapkodom a levegőt, egy fotelben heverve figyelem a pulzusomat, várom, hogy végre szétrobbanjon a szívem, és koleszterinnel terítse be a szobát.

Egy hete kezdődött, libamájat sütöttünk, amíg lehet, és ezek a négymancsos állatnácik (tényleg, hány mancsa van egy libának, bakker?) nem kényszerítenek mindenkit a legnyomorultabb vegetarianizmusba. Este tízkor már muszáj volt langyos libazsírba mártogatnom a kenyérvéget, persze ettem hozzá savanyúkáposztát is, a C-vitamin végett, és úgy mindjárt nem is hizlal, meg ugye ott van a Gascogne-paradoxon is, miszerint Dél-Franciaország libamáj- és libazsírközpontú konyhájáról (és az Armagnacról meg D'Artagnanról) híres történelmi vidékének lakói esznek a legtöbb libazsírt a világon, mégis ott a legalacsonyabb a szív- és érrendszeri bajok száma Európában, persze piszok sok halat is esznek, de az mindegy most, az tuti fix, hogy nem bioboltból szalajtott műmüzlivel, vegyipari joghurtokkal vagy növényi maradványokból sajtolt, bűzlő margarinokból nyert Omega 3-as nyavalyákkal tartósítják magukat.

A második napot még aránylag könnyen megúsztam, sertésragulevessel, harcsapaprikással és egy-két fajta süteménnyel, este ugyan nem bírtam ki, hogy ne vágjak egy darab friss, paprikás abált szalonnát, akkor kaptam, karácsonyra, de a harmadik naptól jött a vidéki turné, és akkor elszabadult a kalóriapokol: már csak hézagosan emlékszem a fontosabb fogásokra. Az még biztos, hogy orjalevessel indítottunk, egy szép darab cupákot is elszopogattam mellé a hízottdisznó-fejnyi főtt húsos tálból, aztán libasült jött, egész liba, ahogy köll, de én viccből elsütöttem, hogy inkább töltött káposztát kérek, mire anyósom egy percen belül megjelent egy nagy jénai töltött káposztával, apósom meg azzal fenyegetőzött, hogy kimikrózza a pacalt. Sütemény csak kilencféle volt, abból a tortából ettem, amelyik csokidomináns volt, a tésztájában dió, szellemesen Nádas-tortának hívom, mert az Esterházy-tortának lehet szellemi rokona (hároméves lányom meg háztartási tortának mondja az Esterházyt, mert úgy van értelme, legújabb kompromisszumos nyelvi leleménye pedig az Esterháztartási-torta, jelenleg itt tartunk, Stay Tuned).

Hozzá rögtön benyomtam vagy félliternyi tejszínhabot, mert a tejszínhabot imádom, és minden környező háztartásból száműzettem a bóti flakonos, növényi zsiradékos műhabokat. Estére előkerültek a kocsonyák, de én találtam friss tepertőt a spájzban, nemrég vágott disznót valamelyik szomszéd vagy rokon, nehéz ilyenkor pontosan követni, és a friss, roppanós héjú tepertőnek én nem tudok ellenállni, éjfél felé egy kis dijoni mustárral, vastag szelet kenyérrel, lekísérve az egy órával azelőtt betermelt kocsonyát.

Másnap már csak könnyű csirkehúslevessel lazítottam, szív, zúza, nyak bele, aztán aszalt szilvával töltött pulyka, de rendes pulyka, szemes takarmányon tartott, mert a halízű gyárit meg nem bírom enni, ráadásul egy tüdőszanatóriumra való antibiotikum van mindegyikben, mellé még sült krumpli, persze, de estére rántottak azért egy kis csirkét, hogy ha valaki nem kér pulykát, libát, töltött káposztát, kocsonyát, tepertőt és kolbászt, annak is legyen valami, és akkor már csak csirkepörkölt, rakott krumpli volt hátra, nem emlékszem, milyen rendszerben, a szokásos levesekkel kombinálva, ja még betűtésztás paradicsomleves is volt, házilag eltett paradicsomból, de a pacal végül megmagyarázhatatlan módon a mélyhűtőben maradt.