Az előkészítés egyik legizgalmasabb része az elnökségi prioritás megtervezése. Csábító a gondolat, hogy a számunkra legfontosabb ügyeket helyezzük az európai politika középpontjába, de nem érdemes olyan illúziókba ringatni magunkat, hogy féléves, alapvetően mégiscsak technikai jellegű elnökséggel régi nemzeti sorskérdéseket oldhatunk meg. Az elnökség kezdeményezhet, de a voksa ugyanannyit ér, mint 2011 előtt és után. Olyan témát kell találni, mely minden tagállam számára fontos, az unió határain túl is globális kihívást jelent, de mégis különös jelentőséggel bír Magyarország számára.

Legjobb meggyőződésem szerint az optimális téma a víz lehet. Minden, ami az édesvízzel, a vízgazdálkodással, a víz örömeivel és veszélyeivel összefügg. Az édesvíz a huszonegyedik század talán legfontosabb stratégiai kincse lesz. Ha rosszul gazdálkodunk vele, háborúk és erőszakos népvándorlások indulhatnak a szűkülő forrásokért. A globális klímaváltozás következtében gyakoribb lesz az árvíz is, a szárazság is. A tagállamoknak a víz keretirányelv értelmében 2009 végéig kell a vízgazdálkodási terveket és az intézkedési programokat elkészíteniük, s azok végrehajtását 2012 végéig kell megkezdeniük. Elnökségi pozícióból sokat lehet tenni azért, hogy kellő figyelmet kapjon ez a munka.

Magyarország alvízi ország, felszíni vizeink 95 százaléka a határokon túl ered. Mind az árvizek, mind a szennyezések tekintetében ki vagyunk szolgáltatva szomszédainknak. A tiszai árvíz, a Rába habzása, a szigetközi vízmegosztás, a nagybányai ciánszennyezés, Verespatak fenyegető árnya folyamatos fenyegetést jelent hazánk számára. Ezért elemi érdekünk közösségi politikává emelni az árvízvédelmet és a folyószennyezések elleni fellépést. A magyar elnökség a víz keretirányelv munkálatait felgyorsíthatja és jó irányba terelheti szakmai és civil konferenciák, miniszteri találkozók szervezésével, új javaslatokkal és kezdeményezésekkel. Végső soron azt kell elérni, hogy a vízgazdálkodás alapvetően ne országonként, hanem vízgyűjtő területenként szerveződjön, s az alvízi régiók érdemben beleszólhassanak a felvízi térségek árvízvédelmi, környezeti és fejlesztéspolitikai döntéseibe. A magyar elnökség kezdeményezhetné egy átfogó vízcharta s egy közösségi Duna-stratégia elfogadását, ez utóbbiba bekapcsolva a nem EU-tag dunai államokat is. Jövőnk alapfeltétele a tiszta édesvíz, ami az intenzív mezőgazdaság, a klímaváltozás, a városiasodás, a szennyezések és egyéb környezeti tényezők miatt egyre jobban fogy. Spanyolország egy része és Ciprus még a magyar Alföldnél is súlyosabb vízhiánnyal küzd, és az ivóvízbázisok is egyre gyakrabban szennyeződnek el Európában. A magyar elnökség ezért összehívhat egy rendkívüli ivóvíz-csúcstalálkozót, amely hosszú távú stratégiára is javaslatot tehetne. Ennek tematikai előkészítését mielőbb meg kellene kezdeni. Szép és impozáns kezdeményezés lenne egy monstre folyókonferencia, amelyet egy Strasbourgból induló és néhány nap múlva a budapesti Parlament előtt kikötő konferenciahajón rendeznének meg.

A huszadik század a fogyasztói kultúrát zúdította Európára. Sokak által szegénynek nevezett országunkban ezer főre több mobiltelefon jut, mint Németországban vagy az USA-ban, s az elmúlt húsz évben megháromszorozódott az autók száma. Mégsem lettünk boldogabbak sem a mobiltól, sem az autótól, sem a szupermarketek árubőségétől. A sorozatosan ismétlődő és egyre súlyosabb környezeti katasztrófák, a pénzügyi válság, a tragikus demográfiai mutatók, az ismeretlen járványok, az erőszakos migráció és a háborúk hatására a huszonegyedik század embere előbb-utóbb kénytelen lesz megérteni, hogy az életben igazi értékük csak az alapvető természeti kincseknek van: az iható víznek, a jó élelmiszernek, a tiszta levegőnek. Ha ezekből kifogyunk, nem vehetünk a tőzsdén sem vizet, sem levegőt a földönkívüliektől.

Magyarország az ipari versenyben egyhamar nem körözheti le a legfejlettebb nyugati országokat. Nagyszerű természeti adottságaival és kiváló mezőgazdaságával viszont élenjáró lehet abban a posztindusztriális forradalomban, amely a természeti és környezeti értékeket fontosabbnak tekinti az ipari civilizáció múló vívmányainál. A víz és a vízre szomjazó természet kiemelésével a magyar elnökség nemcsak az uniós bürokraták, hanem az egész kontinens számára is az élhető jövőt állíthatja az európai közgondolkodás centrumába.

A szerző az Európai Parlament szocialista képviselője