Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban olvashatunk azokról a külföldi szabályozásokról, amelyek - szemben a magyarral - nem büntetik az öngyilkosságban közreműködőt. Svájcban és Németországban, vagy újabban az USA egyes államaiban nem követ el bűncselekményt az orvos, ha halált hozó szert ad annak a betegének, aki szabad akaratából akar önkezével véget vetni a szenvedéseinek. Minelli, a svájci eutanáziamozgalom vezetője arra hivatkozik, hogy ha az állam elvonja azokat az eszközöket, amelyekkel a polgárok biztonságosan olthatják ki saját életüket, akkor mind az öngyilkost, mind a társadalom többi tagját indokolatlan veszélynek teszi ki, hiszen azok a közforgalmú mérgek, amelyeket öngyilkosság elkövetéséhez használnak, többnyire veszélyesek.

Az öngyilkosság a lehető legszorosabban érintkezik az eutanázia problémakörével. Az önkezű halál megítélése szükségszerűen az eutanázia megengedhetőségének vagy tilalmazásának kiindulópontja. Az öngyilkosság jogtudományi problémái vezetnek el az emberi életről való rendelkezés alapkérdéseihez. A büntetőjogi életvédelem képzeletbeli számegyenesén az öngyilkosság jelenti a kiindulópontot, a zérust.

Az élet önkéntes befejezése, pontosabban annak kísérlete a mai jogrendszerekben nem számít bűncselekménynek, a modern büntetőjog kizárólag más megölését tilalmazza. A felvilágosodás koráig az öngyilkost egész Európában halálos bűn elkövetőjének tekintették, akinek testét változatos és lealacsonyító büntetésekkel sújtották, vagyonát pedig elkobozták.

A kánonjog az öngyilkosságot gyilkosságként kezelte, sőt annál is szigorúbban ítélte meg, mivel az nem pusztán az életet oltja ki, hanem a lelket is kárhozatra veti. Ma már nyilvánvaló, hogy a szekularizált államnak nincsen dolga az öngyilkossággal, annak megítélése kizárólag az egyén lelkiismeretére tartozik.

Mégis: aligha létezik még egy emberi magatartás, amit annyi morális kétely övezne, mint a meghívott halált.

Az amazóniai őserdőben fennmaradt egy indián törzs, "a méreg népe", amelynek tagjai rendszeresen követnek el öngyilkosságot: magukhoz veszik egy bizonyos fa gyökerét, amely légzésbénulást okoz. Az indiánok tisztában vannak a növény halálos hatásával, de hitük szerint lelkük csak így kerülhet az ősök paradicsomába. A fehér ember megjelenése előtt kizárólag a kiválasztottak, a varázslók élvezhették a veszélyes drogot, de a hagyományok elvesztésével feledésbe merült a korábbi tabu. A szellemvilággal azonban nem érintkezhetnek következmények nélkül az avatatlanok. Az évente születendő gyermekek már nem pótolják a méreg áldozatait. A törzs így lassú, de biztos kihalásra ítéltetett.

A szűkös természeti adottságú területeken élő közösségekre jellemző, hogy a gyengék és a betegek önként maradnak hátra a vadonban, hogy halálukkal a közösség túlélését szolgálják. Japán egyes vidékein a munkaképtelen idősek a halottak ünnepén megrendezték saját halotti torukat, főtt rizst ettek, rizsbort ittak, s utána elindultak a hegyre meghalni.

Hasonló szokást ismerünk Erdélyből, ahol a nagycsaládok öregjei a tordai kénes barlangokban végezték be életüket, ha a fiataloknak már nem jutott elég élelem.

A fenti példák kiválóan mutatják, hogy az öngyilkosság erkölcsi és jogi értékelése hű lenyomatát adja egy kor társadalmának. Az önkéntes halál megítélését ezért nem lehet önkényesen kiragadni az adott társadalmi kontextusból. Az öngyilkost hol hősként, hol pedig súlyos bűn elkövetőjeként láthatjuk, ráadásul az ellentétes álláspontok a legtöbbször egyidejűleg, párhuzamosan vannak jelen egy-egy eszmetörténeti metszetben. A végső döntés azonban életről vagy halálról mindig az egyén kezében összpontosul. A közösség értékei, érvei, normái háttérbe szorulnak. Az öngyilkos nemcsak másokat hagy el, de maga is végletesen magányos marad.

Éppen ebben rejlik a talány: hogyan érheti el a jog - ha elérheti egyáltalán - a szakadék szélén álló halálraszántat?

Különösen érzékeny a kérdés megítélése hazánkban, az öngyilkosok országában. Magyarország öngyilkossági statisztikái - bár a rendszerváltozás óta lassan javuló tendenciát figyelhetünk meg - világviszonylatban is hagyományosan rendkívül kedvezőtlenek, különösen a férfiak esetében. Nehéz az öngyilkosságról elfogultság nélkül szólni Csáth Géza, József Attila, Latinovits Zoltán, Kondor Béla országában.

Az öngyilkos valójában akkor kerül a jogrend érdeklődési körébe, ha végzetes tettéhez egy kívülálló - embertársa vagy az állam - segítségét kéri. Noha fenntartja magának a végső jogot - a választást élet és halál között -, elhatározása véghezviteléhez valaki másra is szüksége van.

Régi büntetőjogászaink már a XIX. században joggal kérdezték, hogy mi szólhat annak a mentségére, aki nyugodt elmével és teljes öntudattal működik közre embertársának megsemmisítésében. Az öngyilkosságban való közreműködéssel megtörténő eutanázia alapjogi kérdései évtizedek óta foglalkoztatják az európai közjogi gondolkodást is.

A strasbourgi emberi jogi bíróság erről először a Pretty-ügyben foglalt állást. A brit kérelmező olyan degeneratív betegségben szenvedett, amely minden esetben gyógyíthatatlan, és - mivel a kór előrehaladtával a beteg teljesen megbénul - elviselhetetlen kínokkal és fájdalommal jár, mielőtt bekövetkezik az elkerülhetetlen fulladásos halál. Az eljárás megindításakor néhány hónap lehetett hátra a kérelmező életéből. Diane Pretty saját kezűleg akart véget vetni a szenvedéseinek, állapota miatt azonban azt kívánta, hogy férje nyújthasson részére segítséget abban, hogy letegye létezésének terheit. Mivel az angol jog az öngyilkosságban való közreműködés minden szándékos formáját - hazai jogunkhoz hasonlóan - szigorúan bünteti, azt kérelmezte a brit hatóságoktól, hogy férjének később ne kelljen a segítségnyújtás miatt büntetőjogi következményekkel számolnia. A strasbourgi bíróságon azonban 2002. április 29-én a kérelmet egyhangúlag elutasították. A panaszos a határozatot - amelynek kihirdetése után egy héttel elhunyt - egy mondattal kommentálta: "A bíróság minden jogomtól megfosztott."

Az ítéletet nem lehet úgy interpretálni, hogy azoknak az európai országoknak a büntetőjoga, ahol az öngyilkosságban való közreműködés büntetlenséget élvez, sértené az emberi jogi egyezményt. Az egyes tagállamoknak széles értelmezési lehetőségük van az életvédelem kérdésében. Az egyezmény nem tiltja az öngyilkosságban közreműködés büntetendőségét, de azt sem, hogy a tagállamok a maguk útját járják az élet végén hozott orvosi döntések szabályozásában.

Az öngyilkosság sajátosan emberi képesség, afféle "specifica humana", ami kétségkívül az ember szabadságának a szimbóluma.

Bár korábban feltételezték, hogy bizonyos állatfajoknál is megfigyelhető öngyilkos magatartás, napjaink etológiai kutatásainak fényében ez a tétel már inkább a legendák világába tartozik. Az élővilágban az önmegsemmisítés mindig a faj fennmaradásának érdekében történik, a személyes öngyilkossági szándék kizárólag az emberre jellemző.

Büszkék vagyunk embervoltunkra, fennen hirdetjük, hogy szabadok vagyunk, mert el tudunk szakadni a természet törvényeitől. Görcsösen valljuk, hogy nem korlátozzuk szükségtelenül mások szabadságát. Mégis megrettenünk, ha valakit a szakadék szélén látunk, amint végső bizonyságot készül tenni szabadságáról és méltóságáról. Nem arról a szabadságról és méltóságról, amit mások szabtak rá, hanem arról, amit ő választott. Nehéz magyarázni vagy vitatni a választását: ehhez legalábbis mellé kell állni, és le kell tekinteni a mélybe.

Az a kérdés ugyanis, hogy visszatartsuk-e, visszatarthatjuk-e erővel, a jog erejével, az állam kényszerhatalmával azt, aki felelős döntést hozott a saját haláláról. És vajon büntetést érdemel-e a segítő, aki a segítségre szoruló mellé lép, és a kezét megfogva mutat számára egy kevésbé fájdalmas utat.

Akire az öngyilkos még utoljára visszanézhet, mielőtt elrugaszkodik.

A zuhanás pillanatában már úgyis végtelenül egyedül lesz.

Filó Mihály ügyvéd, az ELTE büntetőjogi tanszékének oktatója