Mi is azt kívánjuk, ne veszítsük. Ne veszítsék azok, akik Istenben keresik önnön arcukat, ne veszítsék azok, akik önmagukban, ne veszítsék azok, akik hiába fürösztik önmagukban, csak másban moshatják tisztára. Ne veszítse senki. Őrizze olyannak, amilyennek neki rendeltetett vagy amilyennek rendeltetni vágyja.

Bölcskei Gusztáv Nagy Lászlót idézte, aki annak idején így üzent a jövő nemzedékének: "ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket". Bölcskei szerint egyre kevesebben őrzik ezt az emberi arcot, hiszen sokakat tesz egyre inkább arctalanná a szegénység, a kilátástalanság, a jövőtlenség, a kiábrándultság. És "arctalanok azok az emberek is, akik a "maguk hatalmának megtartása érdekében orruknál és hasuknál fogva vezetnek másokat". Majd merész fordulattal bírálta a kormányt, arcátlannak minősítve azokat, akik az adományokat megadóztatják. Így lettek arcátlanok az arctalanok. Arcot adott az arctalanságnak, arcátlannak minősítve az arcot: a kormányét.

Szónoki bravúr? Nyilván. Mindenesetre Bölcskei Gusztáv egyetlen jól sikerült stílbravúrral egybemosta az istenteleneket az arcátlanokkal, saját politikai credóját a lelkiével. Lelke rajta, de ez azért még sincs talán rendben, és hagyjuk is e ponton a karácsonynak, a szeretet ünnepének fölemlegetését, vagy azt, hogy a megarcult Isten, Jézus arculcsapása az a gőg, amely ezekből a mondatokból árad.

Maradjunk csak a kirekesztésnél. Bölcskei Gusztáv ugyanis nem nagyon szereti az arctalanokat. A szegényeket, a jövőtleneket, a kiábrándultakat, hogy őt idézzük. Nem szereti a megtévedt bárányokat, és mivel nem szereti őket, így önnön arcát föladva nem is tartja céljának, hogy küzdjön értük. Holott, ha úgy tetszik, Isten is a megtévedt bárányokért küzd, folyamatosan, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ha Bölcskein múlik, kevesebbel, mert Isten ugyanúgy, sőt jobban szerette a megtévedt bárányokat, mint azokat, akik már befogadták az Ő arcát.

Kirekesztése annál erőteljesebb, ha szavait összevetjük a szentmisét tartó Erdő Péter bíboros, prímás mondandójának lényegével, aki arról beszélt, hogy a hívőknek mozgósítani kell testük és lelkük minden erejét, hogy "segítsék azokat, akik körülöttük élnek". Mert, bár meglehet, "szegényesek az ajándékok, amit a pásztorok adni tudnak, de Isten a szívet nézi".

És ha Bölcskei Gusztáv Nagy Lászlóhoz fordult, szeretnénk fölhívni a figyelmét a költő egyik versére, a Balassi Bálint lázbeszéde címűre, amely így kezdődik: "Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, csipkegallérban, csuhában, kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam. Dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitilt." A vers utolsó mondata pedig így hangzik: "nem esem hanyatt, se orrlag, angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog: címere hárfa - hungarus volt, istentelen."

Nagy László Balassija, Bölcskei mai értelmezése szerint, az arctalanok, netán az arcátlanok sokaságát gyarapította volna. Mi inkább Erdő Péterrel osztjuk: Isten a szívet nézi, nem az arcot. És ha nézné is, azt semmiképpen nem tenné ennyire arcátlanul.