Hiszen ami állandó, azt nem lehet elrontani, megvan már a bejáratott rítusa, kényelme, s ha véletlenül mégis elvétenénk valamit, akkor jövőre majd helyrehozzuk. Pedig a rutin és a kényelem épp az a rozsda, amely mindennél jobban kikezdi az ünnepit.

Talán így is van rendjén. Hamarabb jusson az eszünkbe a karácsonyról az ajándék, a kedvező áruhitel, az utolsó nagy roham, a fogyasztóvédők razziája, a laposnál is laposabb tévé, mint bármi más. Mégiscsak az a szeretet, ami megfogható. S ha ez még nem lenne elég, a politika is ráaggatja az ünnepi fára a maga díszeit. Hiszen ez az időszak kiaknázhatatlan lehetőség ilyen-olyan érdekek hatásos megjelenítéséhez, aggódó arckifejezésekhez a híradókban. Miközben mindenki békét, nyugalmat akar, s a kezében lévő kő természetesen csak a puszta önvédelemhez kell. Így aztán még az is lehet, hogy az idén Gaskó István volt a legnagyobb angyal.

Végül, amikor minden lecsengett, amikor kibosszankodtuk magunkat bunkó eladón, még idiótább vásárlókon, amikor már elegünk van a gaskók türelmetlenségéből, a saját türelmetlenségünkből, bezárjuk az ajtót, kiparancsoljuk a magunk is hergelte külvilágot, hogy családunk körében pár pillanatra tényleg meglepjen valami, amit szégyenkezve próbálunk elhessegetni, hiszen nem tehető mérlegre, nincs piaci értéke. Önmagáért való. Így is enyészik el.

Tudom, álszent lenne azt hinni, hogy mindezen változtatni lehet. Hogy jövőre nagy szeretetcunami önti el az országot, senki sem törődik a rút anyagiakkal, hanem egymás kezét fogjuk majd az ország fája előtt. Talán ez lenne az igazi világvége. De kis dolgokban még lehetünk igazán óriások. A szomszéd család például minden évben egyre kevesebbet költ, egyre kisebb, ha úgy tetszik: jelentéktelen ajándékkal lepik meg egymást, mert így többet lehetnek együtt, díszeiket maguk készítik, s nem vesznek részt a vásárlói rohamban. A maguk hiányával is próbálják apasztani a gazdasági válság vagy a kedvező konjunktúra miatt hol fonnyadó, hol büszkén feszülő léggömböt. És emlékszem: Márai Sándor '44 karácsonyán az egyik legszebb ajándékának örül. A kertész egy liter tejet hoz át. Persze kell ehhez az ostromlott Budapest, a csatazaj, a háború. De mintha a legembertelenebb körülmények között törne elő belőlünk a valódi humanizmus. Akkor talán nem szégyellünk esendőnek, gyengének látszani. Van helye szolidaritásnak, szemérmes egymásrautaltságnak. Ami békében, plázában nem nagyon mutatkozik. Olyan ciki lenne.

Nincs ennek az írásnak semmi üzenete. Nem akarja, hogy dobjunk félre minden fogyasztói beidegződést, és vigyük romlásba az ilyenkor legalább nem panaszkodó kereskedőket. Mert ki tudja, valahol ez is ránk hullana vissza. Csak egy dologtól tart. Tényleg csak egytől. Hogy a nagy készülődés ellenére egyszer bennünk is sztrájkolni kezdenek az angyalok.