Világökörség
Az UNESCO világörökségi rendszerébe 2002-ben befogadott terület három részből áll: a magterület, a külön meghatározott objektumok (pl. a tolcsvai bormúzeum) és az ütközőzóna. A magterület a történelmi borvidék leghíresebb és legértékesebb szőlőtermő részén levő kilenc település közigazgatási területére esik, míg az ütközőzóna az ezeket körülvevő térség településeit foglalja magába. Az előbbiekhez tartozik Tokaj, Mád, Tarcal Tállya stb., míg pl. Szerencs és Abaújszántó már az ütközőzóna része.
A két másféle minősítésű területre eltérő szabályozások és kötöttségek vonatkoznak. Ha a magterületet a műemlék épülethez, akkor az ütköző zónát a műemléki jellegű épülethez hasonlíthatjuk.
A műemléki (világörökségi) besorolás megőrzendő, megbecsülendő értéket képvisel és különös védelmet élvez, hogy értékeit meggondolatlan és szakszerűtlen beavatkozások ne sérthessék, állagát ne ronthassák és fejlesztését csak az átgondolt szakszerűség és műgond irányíthassa. Erre különösen nagy szükség van a hagyományos értékeket egyre kevésbé értő és emiatt kevésbé, vagy egyáltalán nem megbecsülő korunkban, amikor szemünk láttára pusztult el építészeti örökségünk sok-sok szép darabja, és félő, hogy világörökségi kultúrtájunk is erre a méltatlan sorsra juthat. A közelmúltban voltunk tanúi egy olyan barbár akciónak, amely a pénz és a demagógia összefogásával intézett alig kivédhető támadást e kultúrtáji örökség ellen. A Szerencsre tervezett szalmatüzelésű hőerőműről van szó. De ez csak a nyereségelvű átgondolatlanság és szakszerűtlenség első példája ezen a borvidéken. E szabadrablási kísérlet leghangosabb apostola éppen Tállya polgármestere. Ő hirdeti a leghangosabban, hogy a szőlészet és borászat nem biztosít megélhetést a helyieknek. Ezért van szükség ipartelepítésre Tállyán.
Ennek számos tény mond ellent. A világörökséggé nyilvánítás óta idegenforgalmi, borászati vállalkozások és magánberuházások sora jött létre a községben. Első és legjobb példa erre magának a polgármesternek a családi borászata, de van még néhány, ezt mennyiségben és minőségben jócskán felülmúló vállalkozás: vendéglőket és panziókat alapítottak, lepusztult magánházakat vásároltak meg és újítottak fel.
A polgármester a hírek szerint vízi erőművet akar építeni. Ott, ahol nincs víz. Szivattyús vízi erőművet, mely úgy működik, hogy a kb. 20 km-re levő Hernád folyócskából egy több millió köbméteres víztározóba vizet szivattyúznak, majd azt éjszaka felpumpálják a falu fölött lévő, szintén több millió köbméteres másik víztározóba, és nappal ráeresztik a turbinákra. Ebből lesz az áram. Persze csak addig, amíg árkülönbség van a nappali és az éjszakai áram között. Amint ez megszűnik, megszűnhet az erőmű is. A polgármester szerint 2-3 évig 2-3 ezer embernek (és persze a helyi építési vállalkozóknak) adna munkát az építkezés. Azután az erőműnek, ha az valóban korszerű, 50-100 jól képzett szakemberre lesz szüksége. Ilyenek a faluban és a környéken nincsenek. A masszív munkanélküliség tanulatlanokat, szakképzetleneket érint. Az egész borvidéken. Az pedig illúzió, hogy szakemberek családostól fognak letelepedni Tállyán.
Viszont kapnánk két víztározót, egy 20 km hosszú csővezetéket és olyan környezetkárosítást, amihez képest az idén nyolcvanadik éve működő helyi kőbánya kismiska, noha annak a falu fölötti meddőhányója ma már nemcsak táj-, de illúzióromboló is. Rombolója egy olyan, hajdani illúziónak, hogy egy egyébként hasznos és szükséges tevékenységet lehet környezetbarátságosan is csinálni. A millió köbméternyi meddőből álló új hegyoldal porfellegek fészke és a mikroklíma változásának okozója. Legalábbis van olyan borász, aki szerint ezért képződik évek óta kevesebb aszúszem a Palota dűlőben. Erről személyes tapasztalatom nincs, a temérdek por viszont valóság. Rekultivációnak nyoma sincs.
Az átgondolatlan iparosítás egyszer már tönkretette Tokaj-Hegyalját. Akkor, amikor az ötvenes években hazánkat a vas és acél országává kívánták tenni, és ennek következtében ezrével hagyták ott a szőlőmunkások a szőlőiket és vándoroltak be Miskolcra olvasztárnak és hengerésznek. Azután ez az ipar is megszűnt, és maga után hagyta a munkanélküliek seregét a sebtében felhúzott panelpalotákban. Ez volt a hegyaljai szőlészet-borászat sokadik tönkretétele Mária Terézia ismert vámrendelete óta. A hegyaljai szőlészet-borászat viszont nem szűnt meg, mindezt túlélte, és az utóbbi években kezdett újra magára találni. Éppen azóta, hogy a vidék a világ örökségének része lett.
Tokaj-Hegyalja - nem túlzás! - a világ legjobb természeti adottságaival ellátott borvidéke. A természet nagyvonalúan minden kincsét erre a tájra hordta össze. Az északi hideg légáramlatok ellen védő két hegyvonulat - a Kárpátok és a Zempléni-hegység - itt, az európai szőlőtermesztés északi peremén egy óriási melegházat hozott létre, ami hosszú, enyhe őszt biztosít és különösen kedvező állapotot teremt a szőlőbogyók késői cukrosodásához és aszúsodásához. A boroknak különleges tüzet adó vulkáni talajok, a magas természetes cukortartalmat biztosító mikroklíma, az ősi magyar szőlőfajták, a különleges aszúsodási zamatot adó Botrytis cinerea nevű penészgomba és az egyedülálló ászkolási aroma felelőse, a hegyaljai pincékben tenyésző nemes penész, a Cladosporium cellare együttesen a világon egyedülálló értéket képviselnek. Ehhez járul az ezeréves hegyaljai szőlőkultúra és a több mint 400 éves borászati kultúra, amelynek legismertebb és leghíresebb képviselője a tokaji aszúbor. Értékét és egyedülállóságát az egész világon elismerik. Legfőbb ideje volna itthon is elismerni, nem csak szavakban.
A szomorú valóság, amire a demagógia épül: a térséget sújtó rendkívül magas munkanélküliség, a riasztó kulturális elmaradottság, iskolázatlanság és az ennek felszámolására irányuló törekvések csaknem teljes hiánya, a félelmetesen rossz mortalitási adatok, az egyre növekvő mértékű leszakadás mindentől, ami a mai fejlődő Magyarországot jellemzi.
Magyarország északkeleti szeglete, a Hegyalja, a Hegyköz és a Bodrogköz még sok elrontatlan természeti értéket, érintetlen tájat, dombot, erdőt, mezőt, rétet, ligetet, patakot és folyót rejt, amelyet hazánkban sajnos csak kevesen ismernek. Nagy kár lenne ezt úgy fejleszteni, hogy ezeket az értékeket feláldozzuk és megsemmisítjük.
A meglevő értékeket kellene jobban kiépíteni. A vidék szőlészeti és borászati kultúrája nem önmagától való: ez az itt élő és ezzel foglalkozó emberek kultúrája is. Nem csak a szőlészeké és borászoké. Mindazoké, akik és akiknek ősei ezen a vidéken éltek és haltak, akik a szőlőket metszették és kapálták, akik a Tokaj szőlővesszein csepegő nektárt kádakba szűrték, hordókban érlelték. Ezek az emberek ennek a kultúrának századok óta az őrzői és hordozói. Manapság pedig fejlesztik, harcolnak érte és nem sztrájkolnak! Ezek az emberek nem kérnek sokat és nem várnak el egyebet, mint azt, hogy ebből a munkából, ezekből a borokból tisztességesen, adóhivataltól, jövedéki hivataltól és munkaügyi hivataltól való félelem nélkül meg lehessen élni. Ezért kellene sokkal több célzott támogatás ennek a térségnek a fejlesztésére, az itt élő emberek életkörülményeinek javítására.
A támogatási rendszerek kidolgozása, egyszerűvé tétele pedig a kormány, a régió, a megye feladata!
Méghozzá nagyon sürgős feladat, amíg még nem késő!
Kár lenne ugyanis világörökségünkből világökörséget csinálni.
Kuthi Csaba, szőlész-borász szakmérnök, a Tokaj-hegyaljai, Történelmi Borút Egyesület elnöke, Tállya
