Egy ok miatt mégis megteszem: sokadik éve dolgozván mind nagyvárosban működő, mind kistérséget, kis falvakat ellátó Nevelési Tanácsadóban, abban a szerencsés (?) helyzetben vagyok, hogy véleményemet napi tapasztalataimra alapozva alakíthatom ki, minden mondatom mögött sorsok, történetek, sikerek és kudarcok vannak.

Eleinte komoly illúziókkal láttam munkához. Azt gondoltam, a kisiskola csak jobb lehet, kisebb osztálylétszám, családias hangulat, mindenre odafigyelő, ráérő tanárok, akik idejében felfedezik a gondokat, hatékonyan fejlesztenek, segítenek a családnak szakembert találni.

Aztán megérkezett az első ötödikes gyermek, komoly magatartási zavarokkal: figyelmetlen, motiválhatatlan, közömbös minden iránt, ráadásul még csendben sem marad az órákon. A részletes vizsgálat során kiderült, hogy súlyos dyslexiával küzd, sok-sok betűt felcserél, esélye sincs, hogy önállóan megoldjon egy szöveges példát matekból. Ötödikre feladta, hogy megértse, mi folyik körülötte az órán, eleinte csendesen unatkozott, később egyre zajosabban. Alsóban a tanító néni nem jelzett semmi gondot. S jött a többi. Hatodikos nagylány, enyhe értelmi fogyatékossággal, koncentrációs nehézségekkel küzdő negyedikes, szorongó nagyfiú stb. Valamennyien késve érkeztek. Túl azon az időn, amikor a pedagógiai fejlesztő módszerek igazán segíteni tudnak, túl azon a határon, amikor a pszichés tünetek már krónikussá válnak. És minden történet úgy kezdődött, hogy az iskola nem jelezte a problémát. A tanárok részint azt mondták, hogy nem észlelték tünetként, nehézségként az általuk tapasztaltakat, "nem gondoltam, hogy ez gond", "az apja se volt túl okos", esetleg: "a te tesztjeid Budapestre valók". Másrészt pedig speciális helyzetre hivatkoztak: "a szomszédban laknak, nem fogom megharagítani őket", "az apja együtt dolgozik a férjemmel", "az anyja régi barátnőm, hogy mondjam meg neki?"

Természetesen nem az a baj, hogy a "tanító néni együtt hintázott az anyuval", azt se bánom, ha fogócskáztak is, ha a pedagógussá avanzsált játszótárs képes kompetens szakemberként viselkedni, képes idejében észrevenni a zavarokat és idejében korrekt visszajelzést adni a szülőknek, lehetővé téve a fejlesztést.

De ha szakemberi identitását felülírja "szomszéd néni" volta, az bizony baj. Ez lenne a családias hangulatú, mindenre odafigyelő, egyéni igényeket figyelembe vevő iskola? Hmm...

Achs Károly nehezményezi a "használható tudás" fogalmának megemlítését is - némi joggal, hiszen nem fejtem ki, hogy ezen elsősorban az alapkészségek megszerzését értem, az értő olvasást, hogy ne essünk kétségbe, ha el kell igazodnunk használati utasításon; a matematikai alapműveleteket, amikre építve eljuthatunk akár a differenciálszámításig, de beérhetjük a százalékszámítással is. Meg persze számítógépet használni. Használni, és nem a rabjává válni. Ismeretekhez, információkhoz jutni általa, hogy legalább ők ne rémüljenek meg, ha szembe jön a folyósón egy digitális tábla. Azt már félve említem meg, hogy akár valódi nyelvtudás megszerzésére is fordíthatnánk az iskola által biztosított nyelvórákat.

Achs felrója azt is, hogy fájlalom a szaktanárok utaztatását két-három iskola között, mert a gyerek mindenekfeletti érdeke a szomszéd utcai iskola. Jóska bácsi a legnépszerűbb tanár volt a falujában, mert a sokaknak félelmetes kémiát is csupa izgalommá, kalandkereséssé tudta varázsolni. Minden órán volt kísérletezés, bemutató, ezt gyakran a gyerekek maguk végezték. Ehhez persze elő kellett készülni a szünetben, el kellett pakolni az óra után, a srácok pedig vetélkedtek, ki lehet a szertáros. Aztán két szomszéd faluban elfogyott a felső tagozat, 4-5 gyerek lézengett osztályonként. Adódott a lehetőség, hogy a gyerekeket a kistérség iskolabusza (NEM Volán-busz!) szállítsa át a nagyobb iskolába, de mindenki úgy érezte feltétlenül meg kell menteni a 20 fős felső tagozatot, így összevonták a 5-6.-at meg a 7-8.-at, és Jóska bácsi lett három falu "kémiása". Azóta ismét mumus lett a kémia, a srácok nem vetélkednek már a szertárosságért, nincs is kémiaszertár. Kísérleteket előkészíteni nincs idő, óra után tovább maradni nincs idő, tehetséges gyerek pályázatát megbeszélni nincs idő. Jóska bácsi pedig alvászavarra panaszkodik, meg frusztráltságra és kedvetlenségre. Megérte?

Szügyi Jerne leginkább azt kifogásolta, egyébként higgadt, összefoglaló cikkében, hogy nem létező falvak alapján vonom le a következtetéseimet. Persze lehet, hogy az elmúlt hét évben egy egész kistérség "patyomkinizálódott" számomra észrevétlenül, de én nap mint nap azt élem meg, hogy a gyerekek nem másznak fára, nem építenek bunkert a haverjaikkal, annál többet lógnak a gépen lövöldözős játékot "játszva" vagy bambulnak a tévé előtt.

Lehet, hogy bizonyos kutatások szerint sok falusi gyerek kezdi túlkorosan, nyolcévesen az iskolát, de mifelénk ez igen ritka. Ehhez ugyanis az kell, hogy mind az óvoda, mind a szülő, mind a nevelési tanácsadó egyformán ítélje meg a gyermek állapotát, és teljesüljenek a törvényi kritériumok is. Nekem inkább az jelent gondot, hogy az iskolára még nem érett gyereket megmentsem a túl korai kezdéstől. Gyakran nem sikerül, mert az osztálylétszám feltöltése felül ír minden észérvet. A "kis iskolai paradoxon" számomra ott jelenik meg, amikor az első osztályra még készen nem álló gyereket az iskola igazgatója a szakvélemény ellenére felveszi, majd ugyanez az igazgató, ugyanezt a gyereket szeptember 3. hetében vizsgálatra küldi tanulási-beilleszkedési problémák miatt, abba a nevelési tanácsadóba, amelynek a véleményét tavasszal figyelmen kívül hagyta. Ez a pálfordulás persze leginkább annak a reménybeli mondatnak szól, hogy a "gyermek a közoktatási törvény 30. §. alapján az osztály létszáma szempontjából két főnek számít".

A szerző gyerekpszichológus