Mi értelme volt a Kenedi-bizottságnak?
A hányatott sorsú iratok történetében ez volt az első demokratikus lépés. Attól tartok, az utolsó is. Félő, hogy a Kenedi-bizottság egyik fő javaslatának, hogy alkosson az Országgyűlés új "dossziétörvényt", az lesz a sorsa, ami az utóbbi évek kétharmados támogatást igénylő valamennyi törvényjavaslatának - papírkosár. Aztán lesz egymásra mutogatás, krokodilkönny, de leginkább országos megnyugvás, elégedettség. Megint egyszer sikerült elkerülni a szembenézést múltunkkal. És persze lesznek a szolgálatok központjaiban olyan, a diktatúrából átmentett szakemberek, akik pezsgőt bontanak. Joggal. Nyertek. Csak a tízmillió nem veszi észre, hogy megint ő a vesztes. Őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam.
A sajtó tette a dolgát, mazsolázta a jelentést. Megtudtuk belőle, hogy a szolgálatok - még a Németh-kormány idején hozott törvények ellenére is - 1995-ig (!) folytatták a diktatúrát szolgáló tevékenységük bizonyítékainak megsemmisítését. Még a második demokratikusan megválasztott kormány idején is. Felelősségre vontak ezért valakit? A rendszerváltás utáni iratmegsemmisítések idején voltak a kormányoknak titokminiszterei. Boross Péter, Gálszécsy András és Füzessy Tibor az Antall-kormányban, Katona Béla pedig Horn Gyuláéban. A titokminiszter "(...) szabályozza és ellenőrzi a nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységét és működését". A Kenedi-jelentés bizonyítjka, hogy sem ők, sem utódaik (Tóth András MSZP, Kövér László és Demeter Ervin Fidesz) nem tettek kielégítően eleget ennek a feladatnak. Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága sem. Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) első főigazgatója jelentette a bizottságnak: 1990 első fél évében cserélgettek, kivettek, betettek kartonokat a dossziékba. A bizottság 1991-ben tárgyalta az ügyet, de nem rendelt el vizsgálatot. Több ilyen eset volt.
A pártpolitikai alapon kinevezett titokminiszter lehet jó és becsületes mérnök, gyógyszerész vagy szövőnő, de nem partnere a titkosszolgálati profiknak. Azok a beszervezés, a bomlasztás, a rágalmazás, a félrevezetés, a megtévesztés területén iskolázott, többéves gyakorlatra visszatekintő tisztek, akik könnyűszerrel ujjuk köré csavarják az ellenőrzésükkel megbízott tapasztalatlan politikusokat. Szóvivőként használják őket, akik azt szajkózzák a parlament és a társadalom felé, amit ők, "a szakemberek" mondanak nekik. Ennek lényege: minden rendben van, és úgy van rendben, ahogy van. Megállapodott demokráciákban ez ellen úgy védekeznek a politikusok, hogy olyan szakértőkkel veszik körül magukat, akik ismerik azt a nyelvet, amelyet a szolgálatok tagjai beszélnek. De hol voltak nálunk húsz évvel ezelőtt megbízható, a Kádár-rendszer titkosszolgálati felfogásától mentes szakértők? Ezt az első titokminiszterek részleges mentségére mondom. De ami akkor naivság, tapasztalatlanság okán elfogadható volt, azt ma jó esetben szakmai alkalmatlanságnak, intellektuális problémának, adott esetben politikai bűnnek nevezzük.
A Kenedi-bizottság egyik legnagyobb feltűnést keltő megállapítása, hogy létezik tizenkilenc mágnesszalag, amelyre az állambiztonság rögzítette és 2060-ig titkosította tevékenysége eredményének jelentős részét. A szolgálatok állítása szerint ezek használhatatlanok, mert a felvételek olyan elavult rendszerben készültek, amelyek aktivizálásához ma nincs megfelelő hardver. Mára a sajtó kiderítette, hogy még Magyarországon is van ilyen. Szakemberek szerint az aktivizálás szinte biztosan lehetséges.
Gálszécsy András a világ legtermészetesebb dolgaként nyilatkozta, hogy már 1991-ben tájékoztatták három ilyen szalag létezéséről azzal, hogy ezeket nem lehet leolvasni. Gálszécsy még néhány évvel ezelőtt is "félbolondnak" nevezte azt a pártot, amely kirobbantja az ügynökbotrányokat. Az "ügynök" szó használatát pedig "butaságnak minősítette". (Népszava, 2005. május 9.) Szerinte a titkosszolgálatok munkatársai a rendszerváltás előtt is, utána is az ország érdekeit szolgálták. Ezzel egyenlőségjelet tesz a kádári diktatúra és a demokratikus Magyarország közé, másrészt azonban kifejezésre juttatja a mai magyar társadalom jelentős részének felfogását. Sokan gondolják, hogy a titkosszolgálatok törvénytelen módszereikkel is hasznára voltak az országnak ("mások is ezt teszik"). Gálszécsy egy másik interjúban kifejtette, hogy a hetvenes-nyolcvanas években nagy haszon származott "Magyarország gépiparában, vegyiparában, gyógyszeriparában" a gazdasági kémkedésből. (Vasárnapi Hírek, 2004. március 7.) Ijesztő egy demokratikus ország politikusának szájából ezt hallani. Valóban elfelejti, hogy a hírszerzés akkori eredményei egyenesen Moszkvában landoltak? Így aztán kevésbé szolgálták országunk hasznát, mint a Varsói Szerződésen és a KGST-n keresztül a kommunista diktatúra megszilárdítását, népünk elnyomásának tartósítását. Ugyanennek a titkosszolgálati filozófiának volt eredménye az ország millióinak megfigyelése, karrierjük kettétörése és a bebörtönzések. (Ajánlanám Gálszécsy úr figyelmébe Rainer M. János Jelentések hálójában című könyvét arról, hogy milyen módszerekkel dolgozott a szerinte az ország érdekeit szolgáló állambiztonság az ellen az Antall József ellen, aki megtette őt miniszternek.)
Ha a pártok ismét csak nem tudnak megegyezni egy "dossziétörvényben", amely lehetővé teszi a feleslegesen titkosított anyagok megismerését, újabb lehetőséget mulasztunk el arra, hogy megismerjük múltunkat, szembenézzünk a valósággal. Ez a magatartás lassan nemzeti karakterünkké válik. Pedig tény, hogy "jó magyar emberek" vállaltak "hazafias alapon" szerepet a titkosrendőrség munkájában, súgták be, jelentették fel munkatársaikat, barátaikat, családtagjaikat. És ha most kiderül a rádióelnökről, a híres rendezőről vagy a neves sportolóról ez a kétes múlt, hajlunk arra, hogy ne vegyünk róla tudomást. Pedig ezzel a magatartással az igazi bűnösről tereljük el a figyelmet. Arról a kommunista diktatúráról és működtetőiről, amely erre a magatartásra késztette az ügynököket. Ebből a szempontból is fontos az állambiztonság 1956-1990 közötti működésének eddigi legteljesebb összefoglalója, Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián közelmúltban megjelent könyve (Az elhallgatott múlt). Ennek különös érdeme, hogy bemutatja azokat a háttérben tevékenykedő tartótiszteket is, akiket ma "szakembereknek" neveznek. A kötet egyik legmegdöbbentőbb része annak leírása és dokumentálása, hogy a kommunista rendszer miként mételyezte meg, juttatta mai szintjére a magyar társadalom egyik oszlopos intézményét, a katolikus egyházat és tette a püspöki kart beépített ügynökök gyülekezetévé. A katolikus egyház követi a magyar hagyományt, és lassan két évtizeddel az őt megalázó kommunizmus bukása után sem hajlandó szembenézni saját múltjával. Ellenkezőleg. Amikor május végén Várszegi Asztrik bencés főapát meghívására, a Kék szalon nevű értelmiségi csoport szimpóziumot rendezett Pannonhalmán a magyar egyházak szerepéről a közelmúltban, Erdő Péter érsek, a Magyar Püspöki Konferencia elnöke, a "katolikus egyház életébe való beavatkozásnak" minősítette főpapjai - a Kádár-rendszer idején tanúsított - viselkedésének minden vizsgálatát. Éles hangon utasított vissza minden ilyen próbálkozást. Az érsek úr felfogása megegyezni látszik fővárosunk vezetőinek értékítéletével. Pro urbe Budapest-díjjal tüntették ki azt a Paskai László bíborost, aki Tanár fedőnéven tizennyolc éven át az állambiztonság munkatársa volt.
A szerző újságíró
