Nekünk egy kicsit nehezen érthető, miért nem zavarja őket, hogy a "reform és nyitás" kifejezés, amivel leírják ezt a folyamatot, nem szerepel a harminc évvel ezelőtti híres központi bizottsági ülés, a "harmadik plénum" kommünikéjében. Ahogy nincs szó semmiféle piacgazdaságról vagy piaci mechanizmusokról sem. A szöveg öt részéből egy foglalkozik gazdasági kérdésekkel: körvonalazza az előttük álló két év feladatait. Annál többet olvashatunk Maóról, a négyek bandájáról, Lin Biaóról, a demokratikus centralizmus szükségességéről. Szerepel benne ugyan egy megjegyzés, amely új Hosszú Menetelésnek minősíti mindazt, ami megkezdődik, de nagyjából ennyiben is maradtak.

De miért is zavarná őket? A Hosszú Menetelés elején sem tudták, mi lesz a vége, sőt azt sem sejtették, hogy az egy hosszú menetelés lesz. Azt tudták, tudják, van róla egy mondásuk is, hogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Az pedig nem volt más, mint hogy Tengnek sikerült maga felé billentenie az asztalt, s ha időnként rángatták is, onnantól haláláig többnyire az ő ölébe gurult minden, ami rákerült. Ebből lett a "reform és nyitás", a "szocializmus kínai karakterekkel", bár nem zárható ki (én például hajlok rá), hogy egy más hatalmi konstellációból is valami hasonló jött volna ki, nyilván más kínai karakterekkel. Ez persze ma már többé-kevésbé mindegy. Ami biztos: a kínai reform nem sokat bíbelődött a modern menedzsmenttudományokkal, hanem, hogy stílszerű legyek, sokkal inkább a tao folyamatos és alapos studírozásán nyugodott. Ami fiksz törekvés volt, s ez Teng céljainak a princípiuma, hogy az embereknek jobb legyen. Ez pedig kínaiul annyit tesz, hogy jobb legyen a mód. Xiaokang, jómódú társadalom: ősi kínai politológiai terminus, amely majd beugrik a párthatározatokba is.

Ez nagyjából meg is magyarázza a ma már mögöttünk lévő jövőt. Hogy hogyan fejlődik ki egyik reform a másikból a tao vizsgálatának, vagy maóibb megfogalmazásban a tényekből fakadó igazság vizsgálatának nyomán. Hogy miért söpörnek el újabb és újabb teóriákat, melyek bizonyos tapasztalatok nyugatias analógiáiból sarjadtak. Hogy miért nem érezték soha pragmatikus mixtúrának azt, ahol mi rendre a neoliberalizmus és a totalitarizmus sötét kotyvalékát orrontottuk. S igen, hogy miért történt meg 1989 júniusában a demokratikus mozgalom elfojtása, s miért történhetett meg ezután az igazi kvázi liberális gazdasági reform. Hogy miért kerülhetett be 1999-ben először egy pártdokumentumba a "jog uralma" kifejezés, s indulhatott meg a jogi reform, s miért maradhatott fenn mind a mai napig a halálbüntetés vagy a tárgyalótermek áporodott úr-szolga viszonyt lehelő miliője. Hogy miért kerülhetett be az alkotmányba a 2000-es évek elején az emberi jogok terminusa, s hogy miért kerülhetett börtönbe éppen az idén a szerepét jócskán túlértékelve Szaharov-díjjal kitüntetett Hu Jia.

Egy dolgot nem magyaráz meg sem a "harmadik plénum", sem a xiaokang: ha ők értik ezt az egészet, akkor mi miért nem? Illetve ha mégis mi értenénk jól, akkor ők miért nem értik?