A Balkánra nézve ezt a romantikát láttuk működés közben, a homogén nemzetállam ideológiájaként, s ugyanezt látjuk békésebb, háborút kirobbantani nem tudó alakban, mérsékeltebb, de nem elhanyagolható veszélyességgel Közép- és Kelet-Európa más térségein.

Ha ebben az összefüggésben Délkelet-Európáról beszélünk, aránylag kevesebb szó esik Romániáról és Bulgáriáról, mivel ezekkel nincsen különösebb baj, nem estek szét, nem adták át magukat polgárháborús hajlamoknak, a vezető többségi nemzet státusza nem rendült meg, és többségi alapon legföljebb egyes régiókban vitatható, ezért az érdekeltek között csupán politikai síkon maradó vita zajlott, amely némely esetben megegyezéshez is vezetett, és nem élesedett fegyveres összecsapásig.

A jugoszláv társadalom nem volt elmaradottabb, mint a szomszédai, de nem volt egyértelműen többségi nemzet, és a szerb nem volt akkora, hogy az lehessen, az együtt élő hasonló nyelvű nemzetek azonosították a demokráciát a népszavazással a különválásról. A federációt kényszermegoldásnak tekintve az egyes tagköztársaságok többségi nemzetei létrehozták a maguk elkülönülő nemzetállamát, olyanképpen, ahogy az egykori Duna-monarchia nemzetei nacionalista utódállamokra oszolva egymás között felosztották a Habsburg birodalmat.

A nacionalista fegyveresek és a nagyhatalmi intervenció a népeket elkülönítették, új többségeket és kisebbségeket hoztak létre, és ez utóbbiak helyzetét olyannyira megnehezítették, hogy önként vagy kényszerből sokan elhagyták lakóhelyüket, szülőföldjüket, otthonukat, munkájukat és javaikat.

Ezek a kisebbségi kérdések a nemzetállamok krónikus betegségei, amelyekből addig nem tudnak kigyógyulni, amíg a konfliktusokat nem sikerül méltányosan rendezni. Amíg a nemzeti önkorlátozás eszméje teret nem nyer, addig a többség is beteg. Ahol a kérdést nem tudták vagy nem akarták türelmes, demokratikus módszerekkel enyhíteni, ott felmerült az etnikai tisztogatás, vagyis a deportálás gondolata, amelyet terroresetek támasztottak alá.

Többé-kevésbé vegyes nemzetiségű területen "tiszta" nemzetállamok nem tudnak létrejönni, hacsak nem erőszak útján, és emiatt betegen. Az ilyen kormányzatok vonzódnak a tekintélyuralomhoz és a szeretett vezér kultuszához. Nem mindenkinek, csak az etnikai többségnek ismerik el az emberi és polgári jogait, viszont a kisebbségiek esetében kétségbe vonják az összetartozás és a közös érdekvédelem törvényességét.

A nacionalista paradigmán belül nincsen megoldás, mert a többségi politika vagy elvárja az asszimilációt, vagy ha az nem megy, többnyire ravasz, néha azonban nyílt diszkriminációt alkalmaz. A nemzetközi szintér hangadói elismerték a nemzetállami elvet, mellékesen igényelve, hogy a többségi nemzetállamok tartsák tiszteletben a kisebbségek jogait. Viszont a nemzetállamokon belül nincs egyenrangúság, csak kemény vagy puha asszimiláció mehet végbe. Ahol a többség elmaradottabb, mint a kisebbség, ott az asszimiláció kemény, ahol fejlettebb, ott a puha is megteszi.

1989 előtt az államszocialista felszín alatt két alternatíva érlelődött: a nemzeti és a liberális demokraták útja. 1989 után ez volt a kérdés: vagy polgárosodás és demokrácia, vagy az etnikai nemzetek harcias etatizmusa. Az államszocialista párttagok egy része kiszállt a politikából, más része a szociáldemokráciához kezdett igazodni.

Ha a nemzetközi politikai közösség mérvadó alakjai az emberi jogokat tartották volna elsőrendű értéknek, akkor a területi önrendelkezést nem rendelték volna alá a nemzeti önrendelkezésnek, és nem emelték volna a polgári jogok fölé a népjog (Völkerecht) eszméjét, amely a gyakorlatban etnikai megközelítést jelent, mert a származást és nem a személyt magát nézi. A területi önrendelkezésnek az egyes polgárok a letéteményesei, az etnikai-nemzeti önrendelkezésnek a nemzeti kormányok.

Az etnikai alapú nemzetfelfogás azt jelenti, hogy az insidernek van joga, az outsidernek, bár ugyanott lakik, csak kevésbé van, vagy egyáltalán nincsen. Az addig mondhatni észre sem vett belső határok lehettek a packázás és a kiszolgáltatottság okozói és alkalmai, és leginkább a maffiáknak voltak jók, amelyek átléptek, átnyúltak rajtuk, és korrumpálták az elkülönülésen őrködő bürokráciákat. A megsértett nemzetek belegörcsösödtek a számukra bajt hozó határok kérdésébe.

Utópikus igény, hogy a fegyvereknek ne legyen meghatározó súlyuk az egyének hovatartozásának eldöntésében. A legkülönfélébb kitelepítések logikája közös: mindenekfelett a nemzeti identitás áll, és nem a polgár személyes méltósága. Balszerencsés ország, ahol az ember állampolgári identitása, és vele a joga a megélhetésre valamilyen politikai változások miatt egyszer csak elveszhet.

Meghökkentő ellentmondás, hogy a Nyugat, miközben maga állandóan egyesülni kíván, a Balkánon következetesen a dezintegratív tendenciákat karolta fel. Helyeselte, védelmezte egy szövetségi köztársaság tagköztársaságainak szecesszióját minden válási és megosztási törvényesítő eljárás nélkül. Ezeket a tagköztársaságokat önkényesen és esetleges megfontolások szerint határolta el egymástól Tito elnök és néhány munkatársa. Valóságos határok közöttük nem voltak, összefűzte a köztársaságokat a pártállam, a közös intézményrendszer és infrastruktúra, a közös ideológia, és a sok vegyes házasság. Szerb többség érvényesült a fegyveres szervezetekben, más téren ez nem volt egyértelmű.

Ezek a belső, képletes határok a kilencvenes évek elején a Nyugat támogatásával tényleges, nemzetközi határok rangjára emelkedtek, és a demokratikus népfelség jelképei lettek. Önkényuralkodók szeszélyeiből nemzetközi jog által szentesített valóság lett.

A nyolcvankilences diktatúraellenes szellem Kelet-Európa szovjet uralom alól felszabaduló részében alkotmányos, többpárti demokráciákat küzdött ki. Ehhez nem kellett egy gyűszűnyi vért sem ontani. Ehhez az kellett, hogy egy kísértet járja be Európát, a polgárok önrendelkezésének, a személy autonómiájának és önkéntes társulásának a szelleme. Tény, hogy a kísértetek lenge lények, de az is tény, hogy nemzeti vagy nemzetiségi alapon fegyveres harcra a Lengyelországtól Bulgáriáig húzódó övezetben nem került sor.

Az átalakulás békés volt, nem utolsósorban azért, mert a demokratikus mozgalom, a másként gondolkodók egyetértésben a szerveződés erőszakmentes, önfelszabadító útját választották. Jugoszláviában a tagköztársaságok nacionalista körei eltökélten homogén nemzetnek tekintették magukat, és ennek megfelelően kikiáltották, a Nyugattal pedig elfogadtatták állami szuverenitásukat mint demokratikus vívmányt. Ez a folyamat valóságos kötelékek erőszakos széttépését eredményezte, ám a nyugati közvélemény elhitte, hogy ott messze, a Balkánon az új határok létesülése a demokratikus fejlődés megbecsülendő és elkerülhetetlen stációja.

Ugyanez a nyugati közvélemény korántsem tartaná elkerülhetetlennek és helyesnek Belgium kettészakadását a flamand-vallon ellentét kiéleződése miatt. A demokratikus racionalizmus üdvözli, hogy Katalónia vagy Baszkföld nem válik ki Spanyolországból, Korzika Franciaországból, Skócia Nagy-Britanniából, és a politikai bölcsesség modelljét látja Svájcban vagy a német föderalizmusban.

Senki előtt nem volt titok, hogy Jugoszláviában húsznál is több nemzet és nemzetiség él, jóval több, mint ahány tagköztársaság van, amiből egyenesen következik, hogy kevesebb állami szuverenitás áll rendelkezésre, mint ahány nemzet igényeli a nemzetállami rangot. Több nép, mint állam.

Sejthető volt, hogy ebből bajok lesznek. Ha már nem érvényes a korábbi, egypártrendszerrel biztosított szocialista összetartó elv, akkor a lehetőségek közül a vallási-etnikai lett a majdnem uralkodó princípium, aminek érvényesülését az egyházak is támogatták.

A többi kelet-európai nép állami léte kontinuus maradt, a polgárok fölött nem omlott össze az oltalmazó tető, ezért nem lettek hisztérikusak, és nem nyúltak fegyverhez. A szovjet ellenőrzés alatt álló kelet-európai országokban a demokratikus mozgalmak célja a fegyveres hatalom korlátozása volt, és nem az állam szétszedése, megosztása, netalán privatizációja helyi vezérek, gerillafőnökök, warlordok uralma alatt.

A Szovjetunió szétbomlása analóg szerkezetű folyamat. Hogy az egykori szovjet polgároknak milyen tényleges előnyük származott belőle, ezt ma még nem könynyű eldönteni. Mindenesetre harmincmillió orosz anyanyelvű volt szovjet polgár került más nemzetállamok felsége alá, ami az ukrán, a kaukázusontúli és a balti államokban számottevő bizonytalansági tényező.

Csak egy kis példa: egy kárpátaljai magyarnak alkalmazkodnia kellett ahhoz, hogy csehszlovák, majd, hogy szovjet állampolgárrá tették őt, anélkül, hogy megkérdezték volna, mit szól hozzá, és most, hogy már jól tud oroszul, a Szovjetunió egykori közös nyelvén, ezt a tudását már nem használhatja, mert, ha például tanárember, ezentúl elsősorban ukránul kell tanítania, írnia. Az ukrán nacionalizmust nehezebb a magáévá tenni, mint az egykor közösnek nyilvánított, habár az orosz hegemóniát igazoló szocialista internacionalizmust. Ha már a nemzeti lett az első szempont, akkor ő miért nem lehet magyar? És ugyanez a kérdés más szomszéd nemzetek viszonylatában is fölmerül. Ha nincs szocialista tábor, akkor nemzetállam van, ha nincs szocialista állam, akkor nemzetiség van, amíg a liberális demokrácia jogállameszméje el nem terjed, és uralkodóvá nem válik.

Az európai nagy nemzetek a tizenkilencedik században még asszimilálni tudták nemzetállamukban a kisebbségeket, számottevő előnyöket nyújtva a beépülőknek. Ehhez képest a kontinens keleti felén a huszadik századi asszimiláció örömtelenebb és kényszeredettebb, a hasonuló kevésbé csábosnak érezte a többség színvonalát. Felfele asszimilálódni kellemes, lefelé kellemetlen.

És mit tesz az új többségi nemzet? Elkezdi a nacionalista történelmet, antropológiát, nyelvtudományt, archeológiát és ikonográfiát művelni, a volt többségi nemzet szobrait, kőbe vésett feliratait eltünteti, vagy eltakarja, megnehezíti a könyvek szabad forgalmát, nemzeti elfogultságtól vezérelt tankönyveket erőltet a kisebbségi tanulókra, nem helyez el többnyelvű helységnévtáblákat, előnyben részesíti a többségi nyelvre áttérőket, és csak ímmel-ámmal tűri a kisebbségi kultúra művelőit, legszívesebben a népzenében és -táncokban. Aki meg nem beszéli a többség nyelvét a többiek szintjét akár felülmúlóan, az lesüllyed és hátrányokkal küszködik.

Egyszerűbb elmék, akik a jelenségvilágot fehérre és feketére osztják, választottak maguknak jó meg rossz nacionalizmust, mentegették az egyiket, ördögarcot festettek a másikra, és Kelet-Európának ajánlották azt, amit Nyugat-Európában nem tartottak volna kívánatosnak, és ilyen módon ők maguk is nacionalisták lettek.

Az Európai Unió nagyszabású kiterjesztése előtt azt gondolhattuk, hogy a kisebbségek kérdése megnyugtatóan csak a transznacionális integrációban, talán éppen az Európai Unióban rendeződhet. Mivelhogy az európai állampolgárság végső soron annyit jelentene, hogy az európaiak, akárhol laknak is Európában, teljes jogú állampolgárnak tekintendők. Nem volt alaptalan a remény, hogy a társuláson belül a nemzetek - mint nyelvi és kulturális közösségek - mindinkább függetleníthetik magukat az államhatároktól.

A nemzetközi intervenció Koszovóban egy iszlámizmustól terhelt szeparatista gerillaszervezetet segített hatalomra, és így ismerte el szuverén nemzetállamként, aminek további etnikai gyilkosságok,

elűzések és rablások lettek a velejárói, anélkül, hogy gazdaságilag életképes demokratikus társadalom jött volna létre. Meddig kell a nemzetközi haderőnek a helyszínen maradnia, hogy a szembenálló népek ne öljék egymást?

Azoknak lenne igazuk, akik azt mondták: előbb szétszedni, aztán összerakni? Előbb elkülönült nemzetállamokat életre segíteni, aztán integrálni őket valamilyen transznacionális egyesülésbe, talán az Európai Unióba? Látható-e addig is valamilyen humánus és működőképes megoldás a nemzetállami paradigmán belül?

Beszűkült nemzeti piacokon az értelmiség fokozottabban rászorul az állami szubvencióra. Függetlenebb vagy függőbb lett-e a társadalom, és ezen belül az értelmiség és a művészvilág? Európaibb vagy provinciálisabb lett-e a kulturális élet? Az értelmiség nagyobb részének helyi kötődése van, és nincsen megbízható pozíciója a nemzetközi piacon, ezért a többség rákényszerül arra, hogy a helyi előítéletektől és nemzetállami szubvenciótól engedje függeni a gondolkodását.

A mainstream: az európai retorikájú nemzetállami aspiráció. Hogy van-e jó nacionalista (vagy újpatrióta) művészet, körülbelül olyan kérdés, mint az, hogy van-e jó szocialista művészet. Ha már kollégáink továbbra is alapjában állami értelmiségiek lesznek, érdekükben áll, hogy csak félig legyenek azok, tehát képesek legyenek a honi adottságokba beágyazódva is egymással a határok fölött szót érteni és egymásra támaszkodni. Ha nem kapaszkodnak egymásba, akkor a saját államuk megeszi őket.

Vegyes lakosságú területeken az etnikai nemzetállam elve szembefordítja, egymás ellenségévé teszi, és riadt menekülésre késztetheti az addig békésen együtt élő szomszédokat, akiknek korábban eszébe sem ötlött, hogy rá tehetnék a kezüket a szomszéd javaira, ha annak valami ok miatt mennie kellene. Minél fiatalabb egy nemzetállam, annál bizonytalanabb és intoleránsabb az öntudata.

A volt jugoszláviai, egykor dél-magyarországi magyar kisebbség fölött a politikai uralmon most már három szomszéd nemzet osztozik, a szerb, a horvát és a szlovén, aminthogy a nyugati magyarok fölött az osztrák, az északiak fölött a szlovák és az ukrán, a keletiek fölött a román állam gyakorolja a politikai szuverenitást, akár tetszik, akár nem. Állampolgárságukat a lakóhelyükön létesült idegen fegyveres közhatalom egyoldalú önkénnyel fölcserélte. Ha jelezték, hogy ennek nem örülnek, ha saját nyelvükön szóltak, kellemetlenségeknek tették ki magukat. Lehet, hogy ezek az atrocitások múlófélben vannak, de mint az erdőtűz, kialszanak, fellobbannak.

Hogy az etnikai sokféleség nem betegség, hogy a vegyes házasság nem szexuális aberráció, hogy minden nyelv ápolandó érték, hogy több nyelven beszélni az emberi kiválóság ismérve, hogy a nemzeti, vallási, kulturális identitások egyenrangúak, s hogy azok egyikének kizárólagos uralmára törekedni Európa-ellenes korlátoltság, s hogy ezekben a kérdésekben a humorral párosuló udvariasság hosszú távon nevelő hatású, ezek olyan igazságok, amelyek tanuló kontinensünk íratlan törvénykönyvébe épülnek.

Az európai megállapodások szerint a nemzetközi határok nem változtathatók meg. A status quo a nagyhatalmak közös elhatározásával rögzítve lett. Az számít (Koszovó szuverenitásának nemzetközi elismeréséig legalábbis az számított), ami most van. Hogy ez mennyire igazságos elv, azon lehet vitatkozni, az azonban tény, hogy ez az elv a második világháború utáni fél évszázadban kiküszöbölte a határdisputákat és a határok fegyveres elmozdítását.

Mondhatjuk-e, hogy az Európai Unió új típusú nemzetté válik? Létezik-e Európa mint sokfejű, gondolkodó alany, amely keresi a saját arcképét és meghatározó értékeit? Mit is jelent az, hogy nem csupán saját államunknak, hanem egyszersmind az európai közösségnek is állampolgárai vagyunk. Mi az új ebben az állapotunkban ahhoz képest, aminek eddig láttuk magunkat? Talán az identitások elismert pluralitása?

A társulás növekvő változatosságot von magával. Az európai integráció hozzájárul a kulturális identitások sokasodásához. A hasonlóságok térnyerésén belül zajlik a kis csoportokra és közösségekre tagolódás, a különösségek mérkőzése, az egyének és a közösségek egymást felülmúló önkínálata. Örvendetes, hogy mind mást mond.

A nacionalizmus nem tud nem lenni, ahogy az európai gondolat sem tud elaludni. A kérdés az, hogy mit helyezünk mindenek fölé. Megválasztjuk, kitaláljuk és megköltjük magunkat. A világtörténelem egymással vitázó önmeghatározások versenye.

A szöveget Tim Wilkinson fordításában Konrád György 2008. december 11-én Brüsszelben, az Európai Parlament üléstermében olvasta fel az európai szociáldemokraták szemináriumán, amelynek ez volt a címe: Nacionalizmus, populizmus és a kisebbségek.