Tehát bizonyára átmeneti jelenségről van szó: a bizalom - a kormányok és a többi gazdasági szereplő összehangolt lépései nyomán - visszatér, a vásárlók felbátorodnak, és a piacon helyreáll a rend, a fogyasztás visszakapaszkodik a korábbi szintre.

Csakhogy van ennek a történetnek egy másik olvasata is: eszerint éppen a válság mutatta meg, hogy milyen irracionális volt mindaz, amit az egyszerűség kedvéért "szokásos piaci viszonyoknak" neveztünk. A napokban az egyik lízingcég vezetője panaszkodott: az ügyfelek a korábban szokásos hároméves autó-lecserélési ciklust elkezdték nyújtani, elképzelhető, hogy át kell állni az öt-hat éves váltások korszakára - ami természetesen messze van az optimálistól, hiszen az "öreg" autók fenntartása már drágább, de hát a kényszer nagy úr... Ez az állítás valójában arról szól, hogy a piac hosszú éveken át arra rendezkedett be: egy tartós, sokmilliós fogyasztási cikknek valójában csupán három évig kell elfogadható műszaki színvonalon működnie, utána le lehet cserélni. A három nagy amerikai autógyár igazgatói az állami megsegítésük ügyében tartott meghallgatáson azzal érveltek, hogy 40-50 százalékkal estek vissza az eladásaik. Ez a hír sem azt jelenti, amit elsőre kiolvasunk belőle. Az autókereskedelem nem szűnt meg, de jelenleg csak az vásárol, akinek van pénze, és akinek valóban szüksége van új kocsira. Vagyis: eddig minden második autót (plazmatévét, jakuzzit, "nyár a télben" üdülést, masszírozófotelt, stb.) olyanoknak adtak el, akiknek nem igazán volt rá szükségük, és/vagy nem állt a rendelkezésükre a szükséges pénzügyi háttér.

Mindebből két fontos következtetés adódik. Az egyik, hogy mindaz, amit világgazdaságnak hívunk, már egy jó ideje túlpörgetve, mesterségesen felturbózott keresleti és finanszírozási viszonyok között üzemelt. Azaz, nem most betegedett le, hanem éppenhogy eddig volt lázas és agyonhajszolt. A másik talán ennél is fájdalmasabb: bármilyen drasztikusnak is tűnik a visszaesés, a fogyasztás jelenlegi szintje sokkal inkább tükrözi a valós, reális szükségleteket, mint a fél évvel korábbi.

A válság nem csupán az ilyen-olyan piacok sebezhetőségére világított rá, hanem a késői fogyasztói kapitalizmus álságaira is. A leomló kulisszák mögül előtűnik a valóság: a pénzt, amit eddig költöttünk, valójában senki sem kereste meg; az árukat, amelyeket megvásároltunk, fölöslegesen gyártották; a szükséglet, amit mindezzel kielégítettek, igaziból nem is létezett. Azaz - ha a környezeti erőforrások felől nézzük - a talajt, a levegőt, a vizet, az energiát, az ásványkincseket egy olyan fogyasztási szerkezet fenntartására pazaroltuk, amelyik köszönőviszonyban sincs a valóságos igényekkel.

Most a politika és a pénzvilág minden igyekezete arra irányul, hogy a termelést és a fogyasztást - mindenfajta változtatás és a tanulságok számbavétele nélkül - visszakormányozzák a korábbi, jó eséllyel irreális és fenntarthatatlan pályára. Talán itt az idő, hogy valaki halkan feltegye a kérdést: biztos, hogy ezt akarjuk?