Mindezt ráadásul az európai ügyekben járatos, és általában igen jól értesült Financial Times írta meg. Vagyis bekövetkezett az, amitől tartani lehetett: az ésszerű magyar álláspont azért bukik el, mert az európai közvélemény egyáltalán nem tud róla. A lengyelek, a németek, az olaszok, a baltiak telesírták az európai sajtót bánatukkal, s végül építő jellegű partnerként úgy álltak fel az asztaltól, hogy jórészt megkapták, amit akartak. Az eddig konstruktív Magyarország pedig belemanőverezte magát egy lehetetlen helyzetbe: minthogy nem változtatott időben a stratégiáján, a nyilvánosság előtt meg érvelt, belerohant az európai többség alkotta klímafalba. Az Európai Parlament is áldását adta tegnap a múlt hét végi uniós csúcson végül egyhangúan elfogadott klímacsomagra.

Az ügy egyelőre lezárult, de nem kéne elfelejteni. Az egyéves alkudozás nyomán kialakult egyezség a megannyi kedvezmény nyomán ugyanis olyan lyukas, mint az ózonréteg, s pár éven belül nyilván vissza kell térni a kérdésre, s egyes részleteiben újratárgyalni.

Az Európai Unió a nagyhatalmai kezdeményezésére még 2007 elején igen ambiciózus tervet fogadott el a globális felmelegedés ütemének erőteljes lassítására. A háromszor húszasként elhíresült elképzelés azt takarta, hogy az unió tagországai ilyen százalékos mértékben mérséklik a károsanyag-kibocsátást, növelik a megújuló erőforrások részarányát, s javítják az energiafelhasználás hatékonyságát. De jött a világválság, s jött a nehézipari lobbi és az erőművi lobbi, illetve velük szemben a környezetvédelmi lobbi. A szigorúnak ígérkező, például igazi karbonkereskedelmi rendszert bevezető eredeti javaslatot felhígították, hogy azért mégse kerüljön olyan sokba a levegő szennyezése a német vegy- és acéliparnak, a lengyel szénerőműveknek, ne legyen szociális robbanás az új tagországokban az áram esetleges hirtelen és drámai mértékű drágulása miatt. Utóbbiaknak szolidaritási alapot kínáltak fel, a karbonkereskedelemből befolyó bevételek 10, majd 12 százalékát. A Gyurcsány-kormány 20-at akart, ezt kellett gyorsan elfelejteni.

Magyarország még májusban ésszerű ellenindítvánnyal hozakodott elő, válaszul arra a meglehetősen bizarr, a The Economist szerint a "nyomulós" kedvükben lévő nagy államok sugalmazására született módosításra, hogy ugyan 1990-től számít a háromszor húsz, de a referenciaév azért 2005. Ez lényegében elvette Magyarországtól az eddigi erőfeszítés gyümölcsét: a rendszerváltás után a nehézipar összeomlása nyomán 1990 és 2005 között nálunk harminc százalékkal csökkent a szén-dioxid-kibocsátás, miközben a "felzárkózó" spanyolok, portugálok vidáman szennyeztek. Az 1990-es kiindulópontot szorgalmazó magyar javaslat azonban nem találkozott sem bizottsági, sem tanácsi, sem parlamenti támogatással. Ennek ellenére változatlan maradt.

Elvi kifogásait hangoztatva érkezhetett így Gyurcsány Ferenc a csúcsra, de egyedül maradt. A francia elnökség ügyesen leszalámizta a kelet-európai ellenállást, majd nyugodtan félreállíthatta a magyar miniszterelnököt. Ellentételezési követelésére meg azt válaszolhatta: az EU mozgósított 6,5 milliárd eurót a magyar államcsőd megelőzésére. De ettől még tény marad: ha a kormány megkapta volna is a kért húsz százalékot, a klímacsomagból akkor is pocsék szaldóval került volna ki. De nem kapta meg.

Tudjuk régóta: az Európai Unió nem Egyesült Államok, a súlyok és ellensúlyok rendszere is másképp alakult ki, a kis országoknak nincs más intézményes eszközük, minthogy rafinált módszereket alkalmazva próbálkoznak meg az érdekérvényesítéssel. Belerohanni a falba hősies tett lehet, de haszna nincs. Az EU-ban nem a hősiesség arányában mérik a sikert.