Na most úgy fest, hogy a német vállalás (31 milliárd euró) valamivel alatta marad a másfél százaléknak, ami nem azért érdekes, mintha a brit és a francia annyival fölötte lenne, hanem azért, mert a németek sokkal többet engedhetnének meg maguknak. A német költségvetés ugyanis, ellentétben a franciával, kivált meg a brittel, pluszban van. S mivel a teljes európai termékkibocsátás ötöde "német névhez fűződik", egyáltalán nem mindegy, hogy Berlin mennyit pumpál bele a saját gazdaságába - s ezáltal az európaiba. Mely igen erősen integrált, következésképp minden pénz, amelyik egy adott nemzetgazdaság keresleti potenciálját erősíti, erősíti egyben az egész egységes gazdasági térségét is. (A magyar export szempontjából ez egyáltalán nem közömbös körülmény.)

De a németek erős kétségekkel, sőt (a konzervatív kancellár aszszony a szocdem pénzügyminiszterrel a legteljesebb egyetértésben) némi undorral néznek a közületi költekezés tömegessé tételére, ergo a nemzet eladósítására. Steinbrück miniszter a Newsweekban megmondta: nem hisznek a Nagy Mentőtervben, sőt úgy gondolják, hogy amikor a britek az áfa levitelével próbálják a tömegeket nagyobb költekezésre bírni, s ezáltal az összkeresletet javítani, akkor az állam biztos eladósítása mellett több mint kétséges gazdasági jótétemények után futnak. Na persze, a németek se ellenzik, hogy olyan kiemelt iparágaknak, mint az autó- vagy az építőipar, közpénzekből erős támogatás jusson. Pláne, hogy az amerikai konkurencia ugyanezt akarja, bár egyelőre (lásd az autóipar kisegítésének szenátusi megfenekeltetését) sikertelenül. Akkor meg duplán pláne.

Bennem történetesen Steinbrück pénzügyminiszter iránt van erős empátia; tudniillik tényleg nem tudni, hogy a pénz, amely most a közületi kofferekből a gazdaságba áramlik, valóban - perspektivikusan - jó helyre megy-e. Nem "bankót égetnek-e" közönségesen, ahogyan mondani szokás. Jó, Sarkozy azt mondja, nem engedi meg, hogy a franciák ne gyártsanak autókat, hajókat, repülőgépeket - de ki vesz autót, ha a bankok nem hiteleznek a vásárlóknak; ki hajót, ha a recesszió a szállító cégeket nem vásárlásra, hanem eladásra ösztönzi; ki repülőgépeket, ha a légitársaságok sorban mennek tönkre? Azaz: esetleg oda megy a pénz, ahová nem kéne.

A történet summája az, hogy miután minden pénzpolitikai erőfeszítés kudarcot vallott, a bankmentések, kamatvágások stb. semmilyen jótékony hatást nem fejtettek ki a reálgazdaságra, tényleg nem maradt más eszköz, mint a költségvetések eladósítása (már ahol az lehetséges, mivel Magyarországon, a Baltikumban, a Balkánon nem!). De győzze meg valaki az adósságoktól rettegő, prudens németeket arról, hogy csak ez az út járható; nekik ellenkező történelmi tapasztalataik vannak.