Kóka hűen ábrázolja a kapitalizmusnak a XIX. század előtt megkezdődő, sok-sok évtizedig (évszázadig) - és a nem is olyan távoli múltig - tartó, "kezdeti" korszakát, és megállapítja: Európa és Amerika (pontosabban Észak-Amerika!) "soha nem fejlődött olyan gyorsan, mint az elmúlt 150 évben". Még ha feltételeznénk is, hogy mára a kapitalizmus "kikupálódott", akkor is feltehetnénk a kérdést: ha a kapitalizmusnak több évszázados türelmi időt ad Kóka és a tőkés rendszer többi híve, vajon milyen alapon vonják le a megfellebbezhetetlen elmarasztaló következtetést a szocializmusról, amelynek alig fél évszázad adatott, ráadásul egy torzított felfogással súlyosbítva. A puding próbája kétségtelenül az evés - mint K. J. is megjegyzi -, de egy két és fél évszázados kísérletezés mégiscsak több tapasztalatot hozhat, mint 40-70 éves próbálkozás.

De maradjunk itthon. A "szocialistának" - egyesek szerint kommunistának - nevezett "zsákutcás" Kádár-korszakban, az 1960 és 1978 közötti 18 évben a GDP két és félszeresére nőtt, ami évi 5,5 százalékos átlagot jelentett. A rendszerváltás utáni 18 évben még másfélszeresére sem nőtt a GDP. De ne legyünk igazságtalanok. Az 1990-et követő törvényszerű (?) visszaesést elhagyva 1996 és 2006 között a növekedés éves átlaga 4,5 százalék volt. Az 1980-as években - az olajválság és az adósságspirál hatására - a növekedés lelassult, de, mint Kóka írja: "nyilvánvaló, hogy nincs és nem is lehet állandó, töretlen fejlődés". Visszatérve a pudinghasonlathoz: Magyarországon még nem sikerült egy igazán jó ízű kapitalista pudingot kitalálni.

Lehet persze bőven emlegetni a negatívumokat is - nem minden alap nélkül. Nap mint nap elhangzik: a viszonylagos jólét és biztonság az ország eladósodásához vezetett. 1990-ben valóban húszmilliárd dollár körül volt az adósságállomány, de a bírálók azt elfelejtik hozzátenni, hogy ebből alig négymilliárdot tudtunk belső célokra felhasználni, a többi a kamatteher és az árfolyamveszteség következménye volt. Tehát az adott életszínvonalat - és a valóban eltúlzott ártámogatási rendszert - túlnyomó részben belső forrásokból lehetett biztosítani. Az államadósság most sem kisebb, ráadásul húsz évvel ezelőtt ennek fedezeteként rendelkezésre állt az állami vagyon, amivel nem akarom a privatizációt se pró, se kontra minősíteni, pusztán ténymegállapítás.

Joggal utal Kóka a kapun belüli munkanélküliségre, ami minden bizonnyal negatív jelenség volt. Ha azonban a mai munkanélküliség társadalmi hatásait (létbizonytalanság, gyermekszegénység, hátrányos helyzetek halmozódása, bűnözés stb.) elemezzük, akkor a két negatív jelenség közül melyik okoz nagyobb problémát?

Kóka hitet tesz a piacgazdaság, a demokrácia és a növekedés szentháromsága mellett. A kapitalizmus dicsérete kapcsán nem ártana arra is felelni: hogyan viszonyul a kapitalizmus látványosnak nevezett fejlődéséhez Afrika, Ázsia nagy része és Dél-Amerika? Vajon a fejlődés egy része (nagy része?) nem éppen az ő rovásukra ment végbe?

Szó van a cikkben neoliberalizmusról, neoszocializmusról. Amikor azonban Kóka keményen ostorozza a jelenlegi kormányt, eszembe jut, hogy neokókaizmusról is beszélhetünk. Ez utóbbi - a Fidesz retorikáját követve - sereghajtónak minősíti az országot, míg a korábbi "kókaizmus" szerint dübörgő gazdaságról és pannon pumáról volt szó. Ezek szerint a puma csak kamu volt?

Kerekes Ottó, Budapest