Kezdjük azzal, hogy mi is történt valójában: nem a kapitalizmus omlott össze, hanem a kapitalizmus alapvetően szabályozástól mentes formája. Számos baloldali gondolkodó és politikus apokalipszis-forgatókönyvekkel számolt, Marxra hivatkoznak, noha Marx sem beszélne most a kapitalizmus "általános válságáról", nála e terminus mást jelöl. Nem először - és aligha utoljára - Polányi Károly "legyőzte" Karl Marxot. A baloldal egy része hajlik arra a gondolatra, hogy a világgazdasági integráció megállíthatatlan, és az egyenlőtlen fejlődéssel, továbbá a piaci anomáliákkal párhuzamosan gyengül az állami szerepvállalás. Ennek következménye, hogy egy amúgy is kedvezőtlen ideológiai környezetben a társadalmi feszültségek világszinten is egyre éleződnek. Ebből vezetik le a válságtendenciákat, melyekre a nemzetállam, különösen a "finanszírozhatatlanná vált", bőkezű jóléti állam nem képes megfelelő válaszokat adni, többek között azért nem, mert sem a versenyképesség, sem a gazdasági növekedés terén nem tudott felmutatni jó eredményeket az utóbbi két évtizedben.

Egy másik feltételezésük, hogy a globalizáció csökkenti a hatékony állami beavatkozások valószínűségét, mert a jóléti állam megfelelő eszköztár és teljesítőképesség híján csupán passzív elszenvedője lesz a társadalmi folyamatoknak. A jóléti állam merev struktúrái nem képesek alkalmazkodni az új kihívásokhoz, és kiéleződnek az elosztási konfliktusok az egyre kisebb növekmény körül. A radikális irányváltás tehát előbb-utóbb bekövetkezik, mert azt kikényszerítik a szüntelen növekvő társadalmi feszültségek.

Nem könnyű azonban leírni a jóléti államot. Az 1970-es évek óta a struktúrák lényegesen megváltoztak, egyre inkább a kínálati oldal lett az alkalmazkodás terepe. A döntéshozók számára a fejlett világban az 1990-es évekre tudatosult, hogy a globalizációt kvázi adottságként kell kezelni s a lehetőségeit kihasználni. Ekkor jellemzően az új baloldal kormányai bővítették ki a jóléti állam eszköztárát aktív munkaerő-piaci politikával, a szociális ellátórendszer reformjaival, valamint az infrastruktúrába és a humán tőkébe való jelentős befektetésekkel. A kínálati oldal rugalmasságának biztosítása már régóta prioritás az Európai Unióban, amit a lisszaboni szerződés is megerősített. Ezek az eszközök a hagyományos baloldal szerint a neoliberális politikák beszivárgásaként, illetve azok kritikátlan elfogadásaként és alkalmazásaként értelmezhetők.

Az elmúlt hetekben kiderült, hogy nem lehet lemondani a hagyományos baloldali politikákról sem. A pénzpiaci válság és a recessziós félelmek közepette a jól bevált keynesiánus receptúra, a keresletélénkítés és az anticiklikus, fiskális politika újra jelentős érdeklődésre tarthat számot. Sorozatban vezetik be a gazdaságélénkítő csomagokat Szaúd-Arábiától kezdve Kínán át gyakorlatilag az összes európai gazdaságig, nem is beszélve az Egyesült Államokról. Nehezen képzelhető el, hogy a globális kapitalizmus jellege rövid idő alatt jelentősen megváltozzon, csak a megtépázott spekulatív tőkét foghatják rövidebb pórázra. A "láthatatlan kéz kapitalizmusának" teljesítményét saját eszköze (a tőkepiac) értékelte le. Veszített presztízséből, akut bizalomhiány lépett fel.

A globális függőség ereje folytán nem nagyon lehet hezitálni, hogy kisegítsük-e a pénzügyi rendszert vagy sem. Még Kína is kapitulációra kényszerül: exportra termelő vállalkozások mennek tönkre, s a munkanélküliségi ráta is jelentős társadalmi feszültségeket vetít előre. Most, a válság elején a veszteségek és a kockázatok "társadalmasítása" folyik,. Mivel a kockázatok globálisak, összehangolt nemzetállami intézkedések szükségesek. Ezekben nincs semmilyen újdonság, egyértelműen a baloldal által kedvelt eszközökről van szó.

Balázs Gábor a rózsaszín baloldal válságáról és a hagyományos baloldal megerősödéséről értekezik. Abban igaza van, hogy az 1990-es évek egy bizonyos periódusához képest hátrányba kerültek a szociáldemokrata pártok. A harmadik utas pártok közül - melyek szemben azzal, amit Balázs sugall, egy heterogén pártcsaládot, nem pedig egy közpolitikai "copy past" hálózatot alkotnak - csak a szokásos kettőt, a New Labourt és a Neue Mitte politikáját meghirdető SPD-t említi. Meg van győződve róla, hogy ezek a pártok nem kellenek az állampolgároknak, mint ahogy az egész jelenkori szociáldemokrácia is lekerül az eszmék palettájáról. Nos, az Új Munkáspártot egymás után harmadszor is megválasztották. A párt történetében erre még nem volt példa. A korábbi EU15-ök országaiban tartott legutóbbi választások alkalmával nemcsak Nagy-Britanniában, hanem Németországban, Svédországban, Spanyolországban, Norvégiában, Finnországban, Portugáliában és Ausztriában is a szociáldemokraták kapták a legtöbb szavazatot. A legsikeresebbek éppen a harmadik utas pártok voltak - Spanyolországban és Nagy-Britanniában. Hogy a szociáldemokrácia nem "lép" kormányra, annak nem pusztán az erősödő vörös baloldal, a szocdem recesszió, a jobbra tolódás az oka. A politika többdimenziós tevékenységi terület - választási rendszer, politikai marketing, koalíciós politika stb.

Balázs Gábor korábbi elemzései a francia Szocialista Pártról éppen azt mutatják, hogy a kapitalizmus modellváltásával az európai szociáldemokrácia is új adaptációs sémákat vett fel. Mivel azonban Balázs Gábor több írásában is a velejéig populista LCR nézőpontjához kerül közel, nem várhatjuk tőle kora kapitalizmusának alapos elemzését. Tagadhatatlan, hogy jelen van egyfajta új közösségi aktivitás, de a fő tendencia mégiscsak a sztrájkok számának és méretének a csökkenése. Ennek okai a legkevésbé sem az úgynevezett "baloldali árulásokban" keresendők, hanem a késő modernitás hozta változásokban, melyek a munkaszervezetek esetében is bekövetkeztek.

Sokan sokszor írtak már a globalizáció és a nemzetállamok viszonyáról. Definíciós küzdelem folyik, melybe Slavoj Zizektől Soros Györgyön át Anthony Giddensig mindenki beszáll, aki számít. Annyi biztos: túl vagyunk a nemzetállami politikán, túl vagyunk a hagyományos politikai formákon. Az is biztos, hogy a globalizáció nem egy folyamat, hanem folyamatok komplex rendszere, amely ellentmondásokon és ellentétes hatásokon keresztül alakul. Ahogy a Tobin-adót sem lehet és nincs is értelme bevezetni egyetlen országban - hanem csak globálisan -, úgy nem lesz keynesianizmus sem egy országban. Nem a szocializmus vagy barbárság a kérdés, hanem az, hogy van-e alternatívája a kapitalizmus szabad versenyes formájának. Kár, hogy ilyen válság után és közben kell mondanom, de szerencsére van.

A pénzügyi válság teret ad a szociáldemokráciának, és beszűkíti a konzervativizmus terét. Ép ésszel nem érti meg az ember Balázs Zoltán unalomig ismert mantráját (Ez nem a kapitalizmus válsága, Hírszerző, november 17.): mindennek nem az önszabályozó piac az oka, hanem a bizalomhiány, sőt maga az ember. Bár igaza van abban, hogy "az antikapitalizmusban semmi új nincs", de az általa képviselt neokonzervativizmusban sem.

Hatalmi átrendeződés mehet végbe, az USA hegemóniájának alkonyát új hegemóniák követhetik. Nem tudni, hogy a késő modernitásra jellemző kockázat megzabolázásának milyen új eszközei lesznek, de az értékekre vonatkozó totális ethoszváltás Nyugat-Európában és hazánkban is végbement. Ahogy Fehér Ferenc írta: "A világnak nem kell több szocializmus, mint amennyire igényt tart."

A mostani pénzpiaci válság és a valószínűsíthető "globális recesszió" "polányista" gondolati keretek között újra lehetőséget teremt a harmadik utas szociáldemokrácia számára. Ezek a lehetőségek felbukkantak már a 90-es évek közepén is a hosszú jobboldali hegemónia után. Valakinek le kell vezényelnie a társadalomból kiágyazódó piac visszaintegrálását a társadalom szövetébe. A mostani válság és igen valószínű kimenete is erről fog szólni. Az önszabályozó piac kudarcának széles körben való felismerése lesz az uralkodó tendencia.

Innen folytatódik az európai szociáldemokrácia története.

A szerző a DEMOS Magyarország kutatója

- Lehet, hogy a kapitalizmus nem válságban van, hanem csak változásban?