A szerző diplomata

Először is, mint általában, most sem szabad eltúlozni a várakozásokat, mert abból rendszerint csalódás lesz. Obama sok mindenben hoz majd komoly változásokat, de meggyőződésem, hogy az igazán nagy kérdésekben csak keveset - biztos sokkal kevesebbet, mint amit sokan remélnek. Nem annyira a "mit", inkább a "hogyan" fog változni, nem igazán az amerikai külpolitika tartalma, hanem megvalósításának módja - ami, persze igen lényeges változás önmagában is. Az amerikai kormányzatok az amerikai érdekeket szolgálják - jól, vagy sem - és ezért nem szoktak radikális változni, amikor elnökváltásra kerül sor.

Az a politika, amelyet Bushnak szoktak tulajdonítani, már Clinton utolsó éveiben elkezdődött, csak másképp nevezték (humanitárius intervenció), másképp csinálták és Európa másképp viszonyult hozzá. (Ezért tartom képmutatónak az európaiak felháborodását Irak miatt, hiszen egy nagyjából hasonló beavatkozást Koszovó ügyében lelkesen támogattak, sőt: kifejezetten ösztönözték rá az amerikaiakat.) A Szovjetunió "halálra fegyverkezését" célzó sikeres reagani politika Carter alatt kezdődött, csak akkor még nem kísérte olyan erős retorika, és nem is tudott olyan mértékben kibontakozni, mint Reagan idejében.

A Clinton elnöksége alatt, amerikai vezetéssel végrehajtott szerbiai NATO-beavatkozással kezdődött az a politikai irányváltás, amelyet aztán a neokonzervatívok kiteljesítettek és túlzásaik révén, sajnos, diszkreditáltak is. Ez a politika annak a felismerésnek az eredménye, hogy a gazdaság gyors és nagymértékű globalizálódásának és az információs gazdaság elterjedésének társadalmi-politikai hatásai is vannak: a zárt társadalmak nem képesek a globalizált világba és az információs gazdaságba való teljes beilleszkedésre, ahhoz nyílt társadalmakra és politikai rendszerre van szükség. Ebből vezették le azt a - helyes - következtetést, hogy a gazdaság és a globalizáció követelményeinek való megfelelés elengedhetetlen feltétele a demokrácia terjedése. Ebből vonta le az Egyesült Államok - ugyancsak helyesen - azt a következtetést, hogy külpolitikájának egyik, ha nem a fő célja kell legyen a demokrácia terjesztése.

Ez nem fog változni Obama idejében sem - életveszélyes is lenne, ha változna. A neokonzervatív gondolkodás és ennek nyomán a Bush-kormányzat sem vetett számot minden esetben (bár sokszor igen!) azzal, hogy mit is jelent a demokrácia egy zárt társadalom számára: fenyegetést! Épp ezért a demokrácia terjesztése érdekében elsősorban a belső, organikus folyamatokat kell és lehet segíteni, nem külső modelleket ráerőltetni az arra - egyelőre - alkalmatlan, azokat nem kívánó társadalmakra. Ehhez pedig nem a katonai erő a legfőbb eszköz.

Európa és az USA között mindig lesznek komoly különbségek, elsősorban azért, mert az USA globális hatalom (szuperhatalom), Európa pedig nem az, és nem is akar az lenni. Ebből és az eltérő történelmi útból adódóan Amerika sokkal inkább hajlamos fegyveres erőszak alkalmazására, mint az az Európa, amely hosszú háborús évszázadok után végre megszabadult a háborútól, és sajnos, még akkor is nagyon vonakodik a katonai erő alkalmazásától, amikor erre szükség lenne. Ráadásul, Európa - lássuk be -, elkényelmesedett, mert megtehette - legalábbis ezt gondolja -, hiszen az USA úgyis elvégzi azokat a "piszkos" munkákat, amelyektől Európa fintorogva elfordul.

Európa számára azonban Obama elnöksége komoly feladatokat is jelent majd. A fehér házi "mumus" távoztával egy "erős, egységes és békés" Európát akaró elnök költözik be a Fehér Házba (megjegyzem: Bush is ezt akarta), aki ráadásul multilaterális politikát kíván majd folytatni. De mi lesz Európa válasza, amikor Obama megkérdi: Ti is a multilaterális politika hívei vagytok? Én három dandárt küldök Afganisztánba a talibánok elleni harcra. És Ti mennyit? Számos ehhez hasonló kérdéssel kell majd Európának szembenéznie. Mit teszünk, ha Obama párbeszédet kezd Iránnal és a párbeszéd kudarcot vall? Mit teszünk, ha Obama megálljt akar parancsolni az orosz imperialista törekvéseknek?

Európa számára Obama elnöksége nagy lehetőség - de nagy kihívás is. Lehetőség, hogy megértsük az amerikai politika motivációit, segítsük a túlzások korrigálásában, de ne várjunk ugyanolyan passzív, néha defetista politikát tőle, mint amilyet Európa folytatott az elmúlt majd két évtizedben. Hiszen gondoljuk csak végig, mi történt volna a nyolcvanas években, ha Európa ugyanolyan passzív módon viszonyul az akkori kommunista országokban végbemenő változásokhoz, mint amilyen politikát gyakran ma folytat. Mi lett volna a rendszerváltozásból hatékony amerikai és európai támogatás nélkül? És ne lepődjünk meg, ha Obama nem veszi majd jó néven, ha nem viszonozzuk a nyitást, oly módon is, hogy erőteljesebben támogatjuk azokban a kérdésekben, amelyek Amerika számára - és a mi számunkra is - fontosak, gyakran életbevágók. Ha fel akarunk készülni Obamára, ha ki akarjuk használni az általa kínált lehetőségeket, leginkább a saját politikánkat kell átgondolnunk és legalább olyan mértékben korrigálnunk, ahogy Obama fogja korrigálni - nem szavakban, hanem tettekben - a Bush-kormányzat politikáját.