Kis iskolai paradoxon
A szerző pszichológus
A helyzet paradox. Ahol egy település túlélné iskolája bezárását, ott meg kell tartani, ahol pedig ez a település halálát jelentené, ott be kell zárni a helyi iskolát. Hogy miért, erről szól írásom.
Némely vitázóban (leginkább Achs Károlyban és Kun Istvánban) erősek az indulatok, az érvelés néha független a valóságtól (leginkább Urbán Szabó Krisztinánál), Lányi Andrásnál pedig megjelenik egy olyan szélesebb ívű, ám múltba tekintő, konzervatív ideológiai indíttatású okfejtés is, mely elfogadhatatlan számomra.
A falusi kisiskolák bezárásának hátterében alapvetően nem ad hoc (oktatás)politikai döntések, hanem összességüket tekintve társadalmi, gazdasági kényszerek állnak. Nem szerencsés mögöttük urbánus ideológiákat vagy politikai indíttatású vidékfejlesztési elképzeléseket keresni.
A tények. A rendszerváltás óta 1,2 millióról 800 ezerre csökkent az általános iskolások száma. Ugyanezen időszakban nem csökkent jelentősen az iskolák száma. 1990-ben 3723 iskola, 2008-ban pedig 2520 intézményen belül 3418 feladatellátási hely működött. Míg a kilencvenes évek elején átlagosan 316 gyerek jutott egy iskolára, napjainkban 237. Havas Gábor, Liskó Ilona és Kemény István egy 2000-es kutatásban kimutatta, hogy a 600 főnél nagyobb iskolákban egy tanuló évente 162 ezer forintba, míg a 100 főnél alacsonyabb létszámú iskolákban 278 ezer forintba kerül. A csökkenő gyereklétszám tehát szükségszerűen kényszeríti ki az oktatáspolitikai és önkormányzati szintű választ.
Míg az Urbán Szabó Krisztina által elképzelt falvakban a családok tömegesen internet-előfizetők, a gyerekek chatelnek, MP3-at hallgatnak, és nem másznak fára, addig Lányi András, Kun István és Achs Károly azokról a valóságos aprófalvakról szól, ahol az iskola az utolsó kultúraközvetítő intézmény, ahol az élet nehéz, munka nincs, vagy alig, ahol nemigen van internet.
Valóban szeretnénk, ha az iskola az a hely lenne, ahol a gyerekek használható, korszerű tudást szerezhetnek. Nagy Mária kutatásai szerint azonban az iskolák nemigen vállalják a tananyag megtanítását, számítanak az otthoni tanulásra, vagy a magánórákra. Ennek biztosan akadálya, ha egy gyerek az esti órákban kerül haza a távoli iskolából. Nem vitatható, hogy minél nagyobb hátránnyal indul egy gyerek iskolába, annál nagyobb szüksége lenne felzárkózási lehetőségre, ám kutatások mutatták ki, hogy a fejlesztő, felzárkóztató foglalkozások hatékonysága és színvonala alacsony, és sok esetben a tanórák helyett tartják meg őket.
A nevelési tanácsadó és a gyermekjóléti szolgálat kistelepüléses térségekben alkalmatlan arra, hogy a szegénységből fakadó nehézségeket orvosolja. A nevelési tanácsadók egyre csökkenő szakemberlétszámmal működnek, miközben a feladatellátás köre bővült. Szerepük sokszor csak annyi, hogy megmondják, egy vagy két főnek számít-e a gyerek az iskolában az osztálylétszám szempontjából. A fejlesztő foglalkozásokra el sem jutnak az ingázó gyerekek, és éppen a legrászorultabbak esetében jelent megoldhatatlan problémát és anyagi terhet e szolgáltatások igénybevétele.
Az iskolák gyerekekért folytatott harcát említve, Urbán Szabó Krisztina az első osztályba idő előtt beiskolázott, iskolaéretlen gyerekek problémáit feszegeti. Csakhogy az igazi gond ennek az ellenkezője: az iskolabezárással leginkább fenyegetett településeken a gyerekek jelentős része nyolc- évesen sem teljesíti maradéktalanul a hivatalos iskolaérettségi vizsgálat kritériumait, és túlkorosan kezdi az általános iskolát. Kende Anna vizsgálatai egyértelműen kimutatták, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek esetében éppen a késői beiskolázás a felzárkóztatással kapcsolatos nehézségek egyik jelentős forrása.
Lányi András állítja, hogy a kisiskolákban a pedagógiai munka színvonala nem marad el a nagyobbakétól, és a szociokulturális hátrányok ellenére is váratlanul jó teljesítményt mutatnak a gyerekek. Kun István joggal szól az alaptalan általánosítás ellen. A PISA-felmérések szerint a magyar iskolarendszer erősen szelektív, így a hátrányos helyzetben lévő diákok helyzete tovább romlik az iskolába kerülve. A nagy különbségek iskolák között, és nem iskolán belül mutathatók ki, amelynek kialakulásában az iskolába járó gyerekek szociokulturális hátterének, a szülők társadalmi-gazdasági helyzetének van a legnagyobb szerepe, s ez meghatározó hatással van az iskola pedagógiai színvonalára is. Egy 1998-as kutatás szerint országosan az általános iskolai tanárok 3 százaléka nem rendelkezett felsőfokú végzettséggel, míg a községekben ez az arány 15 százalék.
Kétségtelen előfordul, hogy hátrányos helyzetük ellenére vidéki kisiskolában tanuló gyerekek kimagasló eredményt érnek el, de e gyerekek tanulmányi eredményei nem a kisiskolák pedagógiai munkájáról tudósítanak, hanem egyedi utakat jeleznek.
A kisiskolák létéről gondolkodván, látnunk kell a különbséget az egyes kistelepülések helyzete között, mely különbség meghatározó e falvak iskoláinak megtartása vagy megszüntetése melletti voksolásban.
Vannak települések, amelyek aktív szereplői a környező gazdaságnak. Helyben, vagy nem túl messze van munkalehetőség, a falubeliek többsége dolgozik, a településnek tehát van megtartó ereje az iskolán kívül is. Ha az iskola fenntartására már nincs lehetősége egy ilyen falunak, a szülők egy távolabbi, nagyobb iskolába hordják gyermekeiket, bár a gyerekek számára a napi utazás, és az iskolában eltöltött 8-9 óra nagyon megterhelő. A falu iskola nélkül is életképes, ha a szülőkben fel is merül a nagyobb településre való költözés gondolata.
Ha feltesszük, hogy egészséges településszerkezethez kisebb falvakra is szükség van, akkor az említett életképes falvak lesznek azok, amelyek esetében helyes a helybeli kisiskola megtartása, még akkor is, ha ez a központosításhoz képest többletköltséggel jár.
Teljesen más a helyzet azoknak a falvaknak az esetében, amelyek tartósan kiszorultak a gazdaságból, és semmilyen tekintetben nem tudnak már felzárkózni. Sok egyéb mellett az iskola miatt sem. Az elszegényedő régiók helyi iskoláiban először szociokulturális alapon szegregált csoportokat, osztályokat hoznak létre, hogy el ne veszítsék jobb helyzetben lévő tanulóikat, akiket ellenkező esetben szüleik más iskolába íratnának. Ha ez a stratégia már ellehetetlenül, mert a tanulók egyre növekvő hányadát alkotják a mélyszegény és/vagy roma gyerekek, a magasabb státuszú szülők többsége más iskolába viszi gyermekét, és elköltözik a településről. Azok a gyerekek maradnak, akiknek szülei nem rendelkeznek piacképes képzettséggel, és helyzetük nem teszi lehetővé a költözést. Az oktatás színvonala folyamatosan csökken, a hátrányos/halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya nő, a pedagógusok is menekülnek, ha tudnak.
Az ilyen intézmény Zolnay János találó kifejezésével "vákuumiskola" lesz, melyből a hátrányos helyzetű gyerekeknek esélyük sincs kikerülni. A vákuumiskolák fenntartása tehát olyan gettójellegű kistelepülések kialakulását segíti elő, amelyekből generációkon keresztül nincs kitörési lehetőség, ahol állandósul a munkanélküliség, az alulképzettség, az analfabetizmus. (Ezek felszámolásában a környező települések nem érdekeltek, hiszen e gettókba szoríthatók azok a családok és gyerekek, amelyek tehertételt jelentenének a prosperáló települések számára.)
Bár e falvak iskoláinak bezárása biztosan e települések teljes ellehetetlenülésével jár, ezekben az esetekben a vákuumiskolák megszüntetése mégis helyes és elkerülhetetlen.
A vákuumhelyzetből kikerülő gyerekek hátránya erőteljesebben mutatkozik meg, predesztináltak a gyengébb tanulmányi eredményre, az alacsony iskolai végzettségre. Iskolabusz nélkül e falvakból érkező gyerekek körében növekszik a hiányzás és a magántanulói státuszban lévők aránya. Utóbbinak valódi oka az a helyzet, amelybe a számukra nemkívánatos (főként roma) gyerekeket hozzák az iskolák, s egyáltalán nem a szülői kezdeményezés, ahogyan Kun István állítja.
Egy vákuumiskola megszüntetését követően legtöbbször az összes hátrányos helyzetű gyerek a közeli nagyobb településnek ugyanabba az iskolájába kerül, s ezzel új, nagyobb léptékű és nehezen felszámolható szegregáció alakulhat ki. Ennek megakadályozása, megszüntetése is halaszthatatlan feladat. Ez azonban már egy másik történet.
