A jegybank deklaráltan legfőbb és egyetlen célja az infláció leszorítása. Ezt a magas kamatszinttel kívánja elérni, ami a keresletet szűkíti, a megtakarítást ösztönzi és a hitelfelvételt korlátozza. Ha azonban a lakosság és a gazdaság szereplői számára rendelkezésre áll egy sokkal alacsonyabb kamatozású hitellehetőség, akkor nyilvánvaló, hogy ezt kihasználják, és így nem megtakarítóvá, csupán devizaspekulánsokká teszi őket a jegybanki kamatpolitika. A kormány ezt hallgatólagosan támogatta, hiszen csak így sikerült elkerülni a lakossági fogyasztás, életszínvonal visszaesését, ami biztosan jelentett pár százalékot a népszerűségi listákon. Így követtük 2008 augusztusáig néhány kelet-közép-európai valuta reálfelértékelődését, de amit mások magas gazdasági növekedéssel értek el, azt mi magas alapkamattal, s ezt a válság nyilvánvalóvá tette.

A magas kamatszint legnagyobb vesztese az állam, mely ezt kifizeti, sőt kamattámogatások révén támogatja, hogy az ügyes hitelfelvevők forintalapú hitelük visszafizetése helyett államkötvényben kamatprémiummal fialtassák a pénzü(n)ket. A másik nagy vesztes a gazdaság, amit a magas kamat fojtogat. Egy ennyire nyitott gazdaságban, ahol cégek tömegei túlnyomórészt euróban realizálják bevételeiket beszállítóként, kis nyereségtartalommal, a forint sérülékenysége kiszámíthatatlanná teszi a jövőt. Most a döntéshozók legfőbb célja a jegybanki alapkamat leszorítása kell legyen az eurózónás kamathoz közeli szintre. (Orbán Viktor is ezt javasolja - de vajon tudja-e, mivel jár ez?!) Az MNB legnagyobb bűne, hogy az inflációs veszély rémét üldözve elfeledkezett 2008 nyarán a kamatcsökkentésről, hiszen a folyamatosan erősödő forint akár többszöri 1-1 százalékos kamatcsökkentést is lehetővé tett volna 250-260 Ft-os euróárfolyam mellett. Mennyivel kellemesebb lett volna kisebb kamatokkal terhelt költségvetéssel, reálisabb forintárfolyammal és nem kivéreztetett exportőrökkel fogadni a pénzügyi válságot.

Két út áll előttünk.

Az egyik az államháztartási reformoké, a drasztikus megszorításoké, a Gyurcsány- vagy Veres-csomagé, amitől, ha következetesen végigvisszük, visszatér a pénzpiacok bizalma. Ekkor a kamatcsökkentés a forint jelentős leértékelődése nélkül is végrehajtható. Erre a csomagra láthatóan nincs meg a társadalom és a politika részéről a fogadókészség. További nehézség, hogy ez esetben a növekedés elindításához tényleg jelentős adócsökkentések kellenének, és nagy a veszély, hogy a gazdasági növekedés nem indul be, s továbbra is foglyai maradunk az erős forint ábrándjának.

A másik út, a "realitások" tudomásulvételének útja a gyors jegybanki kamatcsökkentés. Nem szabad tovább védenünk a forint árfolyamát, az eurózóna alapkamatát célkeresztbe helyezve meg kell néznünk, mennyire értékelik a pénzpiacok a forintot, mennyire értékelnek minket. Ez az érték akár 300 Ft fölött is lehet! (A Járai-Simor korszak forintvédelme, a költségvetés irreálisan magas kamatkiadásai így is túl nagy kárt okoztak már.)

Kinek jó ez az út? Minden magyar termelő vállalkozásnak, hisz mind a külpiacon, mind a külföldi termékekkel szemben javul a versenyképessége. Jó a munkahelyek megőrzéséhez, és jó az államháztartásnak. A magyar vállalatok egy ilyen szcenáriót sokkal többre értékelnének, mint néhány százalékos adócsökkentést vagy további támogatásokat. És ez még parlamenti jóváhagyást sem igényel. Az állam lélegzetvételnyi szünethez jutna, de nem mentesülne a nagy rendszerek átalakításának kötelezettsége alól!

Csak a devizahitelesek és az importőrök járnának rosszul. Az utóbbiakért nem ejtünk könnyeket, az előbbiek megsegítésébe - mint láttuk - bevonhatók lennének a bankok is, átütemezéssel, profitjuk időleges mérséklésével.

E megoldás egyetlen nagy hátránya az infláció nekilódulása lenne, amitől látszólag távolabb kerülnénk a maastrichti kritériumoktól. Ám ez egyrészt időleges lenne, másrészt a keresleti korlát fékezné az inflációt. A társadalom is sokkal inkább elfogadná a megszorításokat az inflációtól, mint politikusaitól. A 90-es évek elején már tapasztaltuk, sokkal egyszerűbb a jövedelmeket "elinflálni", mint elvenni.

Lehetővé válna az is, hogy a világgazdaság normalizálódása után immár reális bázisról kövessük a fellendülést. Csakis ez tenné lehetővé, hogy az eurózónáénál magasabb növekedéssel forintunk végre a maga erejéből értékelődhessen föl.

Mann Péter, közgazdász