Régi személyes dilemmámat idézte fel Ötvös J. Attila újságíró cikkében (A rossz szomszédság nem török átok, október 28.). Nevezetesen azt, hogy lehet-e, szabad-e, illik-e bejelentést tenni rendőrségnek, APEH-nek, egyéb hatóságnak, ha az ember olyan dolgot tapasztal a környezetében, ami ezekre a hatóságokra tartozik / tartozna. Az említett történelmi korszakok (1944, 1950–1956) miatt a feljelentés szónak nálunk nagyon rossz íze van, sok ember számára okkal.

Ötvös J. Attila – természetesen gúnynyal, ironikus hangnemben – kitüntetést adományozna annak, aki kitalálta, hogy ingyen lehet feljelenteni rokont, barátot, szomszédot stb., ráadásul név nélkül, mondjuk egy ingyenes telefonszámon. Aki ilyet tesz, annak maximum az irigység lehet a motivációja.

Csakhogy : mit tehet az ember, aki maga becsületes módon él, nem is tud másként, hiszen bérből él, minden fillérje nyomon követhető, adózatlan jövedelemre nem tud szert tenni, kevéske jövedelmét igazolnia kell mindig, mindenhol, ha támogatást igényel, s közben az ember (főleg kisvárosokban, falvakban, ahol mindenki ismer szinte mindenkit) hétszámra nem kap nyugtát az újságosnál, a zöldségesnél, a péknél?

A sárospataki önkormányzatnak most tűnt fel, hogy mégsem kellene annak szociális segélyt folyósítania, akinek az autója 850 ezer forintnál többet kóstál. Vajon miből vesz autót az, aki amúgy segélyre szorul, munkája – legalábbis bejelentett munkahelye – nincs?

De továbbmegyek: mit tehet az ember, ha tudomása van szabálysértések, bűncselekmények elkövetéséről? Urambocsá!, szem- vagy fültanúja is lehet ilyesminek. Gondolok itt a prostitúcióra, ami az utak mellett vagy bérelt lakásokban folyik, kábítószer-terjesztésre, számlacsalásokra, üzemanyaglopásokra, csempészésre, feketekereskedelemre. Vagy az emberrel szembejön az utcán az a dzseki (meglehetősen egyéni színben, fazonban, külföldön vásárolt), amit az autója csomagtartójából tulajdonított el ismeretlen elkövető. Tudjuk, hogy egy-egy lakossági bejelentésnek fontos szerepe lehet ezen cselekmények leleplezésében. Az emberek sok mindent látnak, tapasztalnak környezetükben, a rendőrség pedig nem lehet ott mindenhol.

De visszatérve az APEH-re és Ötvös J. Attila írására: valóban baj az, hogy az állam állampolgári segítséggel igyekszik hozzájutni ahhoz, ami a törvények alapján megilleti? Senki sem szeret adót fizetni, de kapni, szolgáltatásokat igénybe venni igen. Amit nem fizetnek meg, akiknek meg kellene, az nem a mi pénzünk? (Az elosztás persze másik kérdés, amiben nem áll a helyzet magaslatán a jelenlegi kormány, de másik sem.)

Valóban tétlenül kell néznünk, hogy egyre többen, többet és többféleképpen csalnak? A becsületesség vajon miért nem kifizetődő?

Sebők Ildikó, Csongrád