Az esetek zömében nem a parlamentre tarozó ügyekről van szó, de akik tehetnének a megoldásért, nemtörődömségből, lustaságból, oda nem figyelésből nem cselekszenek.
Szeretném kiegészíteni eseteit, hadd növekedjen az elintézendő ügyek dossziéja! Kutyatartás, kutyapiszok. A tiltó tábla ellenére a gazdi házi kedvencét gátlástalanul beengedi a játszótérre, ahol is elvégzi természetes szükségletét. Maradandóan, mert felszedni már nem tetszik. Mit tesz a gyermekek egészségéért aggódó önkormányzati illetékes? Közpénzen, az adófizetők pénzéből bekeríti a játszótereket. A kutyatartó így most kapunyitással oldja meg a napi sétáltatást. Aki szól, annak minősíthetetlen hangon viszszaszólnak. Egy idő után értelmetlen a kerítés is, a szólás is. Tűrjük. Mint ahogy azt is, hogy a járművekre (busz, villamos, vonat) szájkosár nélkül szállnak fel. Ki szólna? A vezető? Az utasok? A mi környékünkön szinte hetente kirúgják, beverik a buszmegállók, telefonfülkék üvegét. Az üzemeltetők meg újra pótolják. Valószínűleg nem ezért magasak a tarifák, de ezt is mi fizetjük, vagy tarifában, vagy adóban. Reklámokkal körberagasztózzák a lámpák és közlekedési táblák oszlopait, amelyeket szintén közpénzből tisztítanak meg, de órákon belül elkezdődik a macska-egér játék. Minden hirdetésen van cím, telefonszám. A megbízó megtalálható. Lenne. Ha valaki is törődne a rend egy kis részletének megteremtésével. Nem kellene ehhez sem országgyűlési határozat. A szándék nincs meg. Graffiti. Vannak, akik műalkotásnak látják ezeket az „alkotásokat”, a többség valószínűleg rongálásnak. Lakóházak, műemlék épületek, aluljárók, hidak mind-mind áldozatul esnek. A polgár pedig – vagy mint adófizető, vagy mint társasházi lakó – fizet. Azt tanácsolják, hogy fessük le olyan festékkel a házakat, amely ellenáll a művészlelkű festőknek. Miért mi? Miért nem a festegetők fizetnek? Csűrés-csavarás és otromba környezet.
Folytathatnám, de minek? A „nagy ügyekben” semmiben sincs megegyezés (talán csak a saját jövedelmeik értéken tartása a kivétel). De akkor legalább kis ügyekben legyen. Reménykedjünk.

Pécsi László, Budapest