Okos protekcionizmust
Bonyolult helyzetekben nem mindig adható EU-konform válasz, mégis érzi mindenki, hogy valamit tenni kell. Liberális és a globalizációt nemcsak elfogadó, hanem abban aktívan részt vevő vállalkozóként is vallom, szükség van összetartásra, informális egyeztetésre, karakán kiállásra, úriemberek kézfogásaára. De mindez nem lehet sikeres úgy, hogy miközben a nyilvánosságra sandítunk, az EU-tól, az elemzőktől, választói csoportoktól félünk.
A multinacionális cégek (MNC-k) és a magyar gazdaság együttéléséről írok, előre kell bocsátanom tehát: a Videoton, a Műszertechnika, illetve a Bravogroup, azok a cégcsoportok, amelyekben valaha is tevékenykedtem, az MNC-kkel való együttműködéseken erősödtek meg, és sikeresek ma is. A jövőnk is csak így képzelhető el. A rendszerváltás óta eltelt közel 20 évben az MNC-k nemcsak vevőink és szállítóink voltak, rengeteget tanultunk tőlük munkamódszerekben, technológiákban.
Eminens érdekünk, hogy az Audi, a Mercedes, a Tesco, a Grundfoss, a Denso és a Nokia, az Armani és a Gucci, a Siemens és a Bombardier, a Unicredit és a Raiffeisen jelen legyenek. A mi pechünk (a rendszerváltás utáni nyitás sebessége és kényszere, a privatizáció technikája és üteme) és hibánk (a restség, az átgondolatlanság, a figyelmetlenség, az előrelátás hiánya), hogy sokszor az őket kiszolgáló csavarbeszállítók, takarítóvállalatok, kereskedők és szállítmányozók sem lettek (megfelelő számban) erős magyar cégek.
A mai helyzetben a globalizáció és a protekcionizmus híveinek elméleti vitájánál fontosabb a cégek tömegeinek az életben maradása. Valakik el fogják dönteni, hogy a kevesebb rendelést ki kapja. Más nemzetek nem teszik meg azt a szívességet nekünk, hogy ne segítsék honfitársaikat. Így mi már az alibisemlegességgel is versenyhátrányba kerülünk.
Már nem fér bele a tíz évvel ezelőtti luxus, amikor egy távol-keleti cég több százmillió forint állami támogatást kapott ahhoz, hogy építsen egy gyárat arra a munkára, amit mi akkor már öt éve sikeresen végeztünk. Mi elbocsátottunk 300 embert. Ők felvettek ugyanennyit, és az állami pénzen (az áraikon keresztül) megosztoztak a multinacionális vevőkkel. Egyébként ez a támogatott gyár már több éve üresen áll.
Nehéz statisztikát találni a belföldi tulajdonú és a stratégiai döntéseit belföldön hozó vállalkozások súlyáról az egyes országokban. Marad a személyes benyomás: az átalakuló országok közül Szlovákiát kivéve nálunk tűnik legkisebbnek a hazai vállalatok szerepe. A nemzeti tőzsdék összkapitalizációja és a jegyzett cégek száma szempontjából is sereghajtók vagyunk.
A "vegyél magyart!" nem nacionalista szlogen, hanem önös érdeken alapuló törekvés. Ha a hozam egy magyar tulajdonú cégé, sokkal nagyobb eséllyel költik el azt a tulajdonosok itthon (fogyasztásként, beruházásként). Ebből a költéskülönbségből áttételeken keresztül jut mindenkinek, adó formájában az államnak is.
Tehát: "vegyél magyart"! Az elmúlt években a fogyasztási cikkek piacán javult a helyzet a rendszerváltás időszakához képest, amikor sikk volt nyugatit venni és "ciki" volt hazait. A pozitív változásban a telítődésen és a józan észen túl szerepe van a mezőgazdasági termelői nyomásnak, a retromárkák divatjának és a kínai termékek minőségi kockázatának is.
A hazai vállalatok eladásainak meghatározó része MNC-khez kötődik, melyek beszállítói betelepülésükkor adottak, ráadásul a beszerzési döntések gyakran később sem itt történnek. Az anyacég gyakran "beajánlja" az udvari beszállítót (aki természetesen nem magyar). Ne is beszéljünk arról a gyakori helyzetről, amikor az udvari beszállító betelepül már az első pillanatban. Ilyenkor 10-15 évig nem könnyű őt kitúrni...
Ebben a környezetben kell a kicsit suta magyar beszállítónak szóhoz jutnia, jóllehet nem ismeri a dörgést az adott vevőnél. Ne gondoljunk semmi rosszra: a beszállítóval szembeni elvárások finomságairól, a vevő szakmailag legérzékenyebb pontjainak, az elmúlt évek legnagyobb problémáinak ismeretéről van szó. Ki álljon ki a magyar beszállítóért? Semmi és senki más, mint a közhangulat, a társadalom és a politikai elit informális elvárása. A formális szabályok sokszor inkább ártanak, mint használnak (gondoljunk csak a rossz emlékű ellentételezésekre), mert a kijárók és (a legjobb esetben) alibire játszó hivatalnokok már előre tudják, hogyan lehet formálisan teljesíteni a vállalásokat, miközben a valódi cél közel sem valósul meg.
Nemzeti erőforrásról beszélünk, amivel ésszel kell bánni. Erről hangosan gondolkodni pedig nem ördögtől való, mint ahogy nem korrupció, ha egy vállalat a hasonló ajánlatok közül azt a beszállítót választja, aki egyben nagy vevője is.
A kilencvenes évek sikeres reklámszlogenje az esztergomi Suzukié: "a mi autónk". Sokan szívük szerint a győri Audi TT-re mondanák ezt, de nincs igazuk. A Suzuki indulásakor vállalta, hogy nagymértékben támaszkodik a talajukat vesztett hazai ipari cégekre. A Pemü, a Csepel, a Bakony Művek, a Salgglas és számos további cég és szakmakultúra fennmaradását segítette ezzel. Az Audi környékén nagyítóval is nehéz hazai beszállítókat találni. Jó lenne, ha a kormányzat, a kamarák, a szakmai és a civil szervezetek nemcsak objektív, hanem szubjektív szempontok alapján is díjaznák, dicsérnék azokat a multikat, amelyek nagyban támaszkodnak a hazai beszállítókra. A jó példa követőket teremthet. A legtöbb országban a "vegyél hazait!" mozgalom mögé fölsorakoznak a befektetésösztönzéssel foglalkozó kormányzati szervek. Szükség lenne arra, hogy - informálisan, de határozottan - kimondják, mely területen vennék jó néven, ha nem hozná a befektető a saját szállítóját. Tapasztalataim szerint spanyol, de még német környezetben is ennél sokkal világosabban fogalmazódnak meg az elvárások. Elég például egy jegyzőkönyvet felvenni az adómentességi alkut előkészítő tárgyalásokon: mely területeken gondolkodjék lehetőség szerint magyar beszállítókban a beruházó.
Legyen sikk a fiatal magyar beszerzőknél egy MNC-nél döntési helyzetbe kerülve büszkén mesélni, hogy magyar cégeket sikerült a beszállítói körbe bevonni, kitúrva egy német, francia vagy lengyel céget. A magyar döntéshozatalú cégekben váljon természetessé a hazai beszállító támogatása. Nálunk a pozitív diszkrimináció helyett negatívval lehet nap mint nap találkozni. A napokban egy patinás magyar vállalat beszerzője közölte velem, hogy lényegesen olcsóbbnak kell lennünk, mint egy ismert multinak, kicsit többért inkább tőlük veszi továbbra is a DVD-lemezeket. Sokszor már az is segítene, ha esélyegyenlőséget kapnának a hazai gyártók. Értse meg a fenti beszerző, hogy miközben az 50 kilométerről beszerzett DVD ugyanannyiba kerül, mint az 500 kilométerre gyártott, az előbbi magyar munkahelyeket tart el. Esetleg pont az iskolai padtársáét, akinek a nyomdája a borítót készíti.
Nem minden segítség a pénzről szól: vegyék a fáradságot a beszerzők, hogy képbe hozzák a potenciális magyar beszállítókat! Ne egy alkalmi üzletre kérjenek csak ajánlatot, hanem mutassák meg a kifutást, meséljék el, kinek lehet még az adott termékből eladni, mondják el, mik azok az apró ötletek, amelyekkel a jelenlegi külföldi beszállító sikeres.
Nyomós érvek szólnak a külföldi megrendelések mellett. Külföldről vásárolva ma sokszor könnyebb visszaigényelni az áfát, mint ha belfölditől veszünk. A döntéshozó ne a bombabiztos utat válassza azzal, hogy már eleve csak a multik által teljesíthető paramétereket ír elő. Lehet, hogy munka- és kockázattöbbletet okoz magának, de a magyar gazdaságot erősíti. Nem minősítés, hanem felvállalandó tény, hogy másképp magyar a Szentkirályi, a Kékkúti és az Evian. Az Evianon kereskedelmi, a Kékkútin ezen túl gyártási, a Szentkirályin még tulajdonosi fedezet is realizálódik. Nem kérdés tehát, melyik vízzel termelődik több érték Magyarországon.
Számos informatikai közbeszerzés csak formális okokból megy keresztül közismert multinacionális cégeken. Az ő árrésüket is megfizetik az adófizetők azért, hogy magyar cég a magyar állam számára dolgozhasson.
Várhatóan számos példa lesz a közeljövőben arra, hogy külföldi tulajdonú magyarországi kis- és középvállalatok és/vagy anyacégeik nehéz helyzetbe kerülnek. Fontos lenne, hogy az egész magyarországi környezet sugallja azt a multinacionális vevőiknek, a hitelező bankoknak, az eljáró tanácsadóknak, hogy magyar tulajdonú cég lépjen a helyükbe, vagy vásárolja meg a nehéz helyzetbe kerülteket. Nem olcsóbban, mint más tenné, hiszen ez piacellenes lenne, csak némi informális hátszéllel.
Biztos, hogy sokan protekcionizmusnak tartják, amit én informális segítségnek. Mindegy, hogy hívjuk, magabiztos emberek kellenek, akiknek egyébként nincs vaj a fejükön, hiszen csak azok tehetik meg, hogy a hitelességükkel odaálljanak az ilyen döntések mögé.
A javasolt stílusváltás természetesen nem gyógyír legfőbb gazdasági bajainkra, hiszen a legfontosabb az lenne, hogy végre találjuk ki a XXI. századi Magyarországot. De amíg ez összejön, addig használjuk ki maximálisan a mait.
A szerző vállalkozó, Videoton
