Az is tény, hogy a tőke és a "kreatív osztály" - a csúcstechnológiát működtetőkről van szó - a nagyvárosok vonzáskörzetében koncentrálódik, azok pedig pontszerű hálózatokat alkotnak szerte a földkerekségen. Budapestnek a tőkeáramlás szempontjából sokkal több köze van Bécshez, Párizshoz, New Yorkhoz, mint Tarnabodhoz vagy Öttömöshöz. Mindenki csak magára számíthat - mondta a minap a gazdasági fejlődésben leszakadó Alföld ügyeiről szóló konferencián az egyik gazdaságkutató. Vagyis: a versenyképes gazdaság szempontjából a perifériára kerül minden település, amely ezeken a centrumokon kívül esik.

Ha sikeres gazdaság nincs is e lecsúszó térségekben, emberek sokasága él ott továbbra is. Olyanok, akik nem akarnak vagy nem tudnak a központokba költözni, valamint olyanok, akiket e központok nem tudnak munkaerőként felhasználni, ezért kivetnek magukból. A periféria felé irányuló folyamatot a lakáspiac árai vezérlik. Minél messzebb van egy település Budapesttől, annál jobban elértéktelenednek ott az ingatlanok, és annál könnyebben elérhetővé válnak a máshonnan kiszoruló szegények számára. A beköltözők pedig fölforgatják a lefelé csúszó települések addigi életét: nincs pénzük, de nem mennek például napszámba, nem tudnak és nem is akarnak önellátó élelemtermelésbe fogni. A periféria általános lecsúszásán belül kiéleződnek az ellentétek a lecsúszástól félő alsó középosztály és a már lecsúszottak között.

A posztindusztriális társadalom foglalkoztatási válsága emberek sokaságát teszi fölöslegessé a versenygazdaság számára. A még nem teljesen lecsúszottak úgy tartják: a munka ad morális jogosítványt a társadalmi részvételre, megbecsülésre. Akkor is, ha az csak az árokpart kaszálása, amely nem nyújt fejlődési lehetőséget, olyan új tudást, munkatapasztalatot, amelynek révén valaha is
vissza lehetne térni a piacgazdaságba. Mások ezt vitatják, a munkakényszert értelmetlennek, megalázónak tartják; kirekesztéssel, szegregációval vádolják azokat, akik piaci munkalehetőség híján közmunkához kötnék a segély folyósítását.

A helyzet, amelynek értelmezése egyre inkább átitatódik pártpolitikával is, mind súlyosabb és robbanásveszélyesebb. A "piacok" képviselői a gazdasági válságra hivatkozva nyíltan követelik a szociális támogatási rendszer erős megnyirbálását, miközben semmiféle piacgazdasági lehetőséget nem kínálnak helyette az érintetteknek. Van, aki az államtól vár beavatkozást. Mások éppen azt erősítik, hogy az állam, a miénknél nagyobb és erősebb, sincs már abban a helyzetben, hogy a globális piaci folyamatokat érdemben befolyásolni tudná. Talán ez a megítélés a globális gazdasági válság hatására most változik, de lehet, hogy csak valamilyen társadalmi katasztrófa lesz képes másféle megközelítést kikényszeríteni. Annyi bizonyos, hogy a gazdasági versenyben vesztesek különböző csoportjai között erősödő szegregáció nem szűnhet meg úgy, hogy közben a gazdaság és a társadalom érdekei közti szegregáció fönnmarad.