A szerző szociológus

Mindenekelőtt, úgy látszik, még a mi mini-geopolitikai környezetünkben sincsenek hosszabb ideig működő, tartós és megnyugtató etnikai szabályozások. A 90-es években még Meciar ellenére is úgy tűnt, hogy a szlovákiai magyar kisebbség íratlan "társadalmi szerződése" sokkal megalapozottabb, mint a romániaié vagy a szerbiaié. S nem csak azért, mert ott a többség kevésbé volt akkortájt etnikailag mozgósítva, mint a Balkánon. Az együttélés hétköznapjai is békésebbek voltak, noha a szlovák államalapítás éveiben hatottak persze a többségi etnikai utópiák. Két különbség mindenképpen látszott.

1. A csehszlovák állam bomlásakor/felbomlasztásakor a szlovák nemzetieket - meglehetősen intenzíven - a csehek kötötték le. Már léteztek levelezési listák, s emlékszem, hogyan szidalmazták az indulatos szlovákok a "csehofil" szövetségi államot s a prágai-brünni kapcsolatot el nem vető honfitársaikat. A "csehofil" akkor puhagerincűt, házi kozmopolitát jelentett. A radikálisoknak akkor kevesebb energiájuk maradt a magyarokra és más kisebbségekre.

2. A magyar kisebbségi értelmiség sokkal jobb személyes kapcsolatokat tarthatott fenn a szlovák értelmiségi elittel, mint például az erdélyi a románnal. Bukarest távolabb van Erdélytől, mint Pozsony a Csallóköztől. A bukaresti románoknak alig voltak magyar ismerőseik az egyetemen. A dél-szlovákiaiak pedig, ha nem mentek cseh egyetemekre, mégiscsak Pozsonyba jártak. Beágyazottságuk az ottani többségi szellemi életbe a romániai magyarokénál is vitathatatlanul jobb volt. Ráadásul ismerőseik, barátaik közül sokan 1989-ben Pozsonyban (s Prágában) egy időre hatalomra vagy hatalomközelbe kerültek. E szlovák demokratáknak a magyarok nem voltak semlegesítendő idegenek. A politikai elitváltással s talán az általános generációváltással is ez a különleges személyi kapcsolatokra épülő bizalmi tőke, amelyet oly fontosnak hittem, elillanni látszik. Ismét beigazolódik, hogy a nem formalizált paktumok rövid életűek.

A 90-es évek szlovákiai lövészárkai nem a bal- s a jobboldal, hanem a "nyugatosok" s a nemzetiek között húzódtak. Nem létezett más ideológiák nevében, de mégis hasonló irányban modernizáló bal- és jobboldal, mint Romániában, ahol a magyar párt kikerülhetetlen kis pártként mindkét oldalon "partiképes" maradt. Sokáig úgy gondoltam, hogy az ide-oda állás nem elegáns taktika, s hogy egy nagy erős román blokkal kötött hosszú távú stratégiai szövetség nélkül a kisebbség nem lehet biztonságban. Most azonban látható, hogy ha csak egyfelé kötődsz, s a politikai blokkod megbukik, mint történt Szlovákiában, akkor kiszorítható, ignorálható peremmozgalommá válsz. S ha nincs rád szükség, az Ügyedet is lesöprik az asztalról, már amennyire ezt a külső elkötelezettségek lehetővé teszik. Ez persze az etnopárt magánügye maradhatna, ha a kisebbség is társ-államalkotói státuszban lenne, s a kisebbségpolitikai szabályzás bizonyos értelemben kormányoktól függetlenül épült volna ki. De hát nemzetállami erőterekben ilyen státuszgaranciák nincsenek, vagy nagyon gyengék.

A kisebbség gyengeségét fokozza, ha pártja nem akarja vagy nem tudja korábbi többségi szövetségeseit az új helyzetben megérteni. Ha nem érzékeli, hogy átlép olyan határokat, amelyeket a korábbi többségi partner nem léphet át. Ilyenkor hirtelen előbukkan, ami elválaszt. Nem akarok itt a Benes-dekrétumok történeti jelentéséről, a kollektív vádak tarthatatlanságáról értekezni. De jól emlékszem, hogy amikor Orbán Viktor miniszterelnökként Esztergomban az akkor még romos hídnál Stoiberrel együtt a Benes-ügyet elővezette, egy lengyel diplomata barátom megjegyezte: - Hogyhogy nem értitek, ha ezzel a dologgal a német jobboldallal együtt előálltok, vége Visegrádnak. A csehek reakciói kiszámíthatóak, de nekünk is megvannak a párhuzamos történeteink. Mi sem állhatunk a ti oldalatokra. Azóta a német koalíció is lefojtotta már azokat a mozgalmakat, amelyek a kitelepített németekkel kapcsolatos kelet-európai szellemi jóvátételt szorgalmazták. Nem baj, él még a magyar virtus. Lehet Magyarországról Európában egyedül állami tényezőként (mint Sólyom László nemrég Révkomáromban) az 1945 utáni nemzetközi rendszer egyik fontos strukturális elemét bírálni, s ezt a rendszert - talán a megszólaló szándékaitól függetlenül - ki is kezdeni. Ha ennek lehetne bármilyen politikai hozadéka, amiért megérné az európai bajkeverő gyanújába keveredni, vagy (az amúgy sem működő) Visegrádot beáldozni. De hát láthatóan ilyen nincs. Viszont a szlovákiai magyar elitet, ha az ehhez csatlakozik, sikerül tartósan elszigetelni eddigi politikai szövetségeseitől is.

Miközben itthon is lennének gyakorlati feladatok. A szlovákiai magyarság a magyar határok mentén, az Ipolytól keletre már gyorsan elvékonyodó, felszakadozó sávban él. A határ túloldalán sincsenek - Kassát leszámítva - komoly szlovák kulturális központok. S ma már tudjuk, hogy a nemzeti identitás kiépítésének igazi gazdagságát a középiskola, s nem az egyetem, a főiskola kínálja. Tizennyolc éves korra minden eldől, s különben is a felsőoktatás ma többségében szakképzést kínál. De ha a középiskola olyan fontos, és Schengen is működik, akkor miért nem erősítjük meg a sátoraljaújhelyi, a putnoki, a balassagyarmati s a rétsági középiskolákat úgy, hogy a túloldali sáv magyar iskolázási igényeit is magas szinten kielégíthessék? Miért nem gondoskodunk iskolabuszokról, esetleg hétközi kollégiumokról? Miért nem úgy fejlesztjük a helyi közművelődést, hogy az a kinti sáv igényeit is lefedje? Ez nem teszi feleslegessé a kisebbségi iskolaügyet. Sőt segít leggyengébb láncszemének megerősítésében.

S itt van a strukturális elszigetelés egy másik, talán még több jó szándékkal megfogalmazott nemzeti intézménye: a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF). A véleménycsere, az egyeztetés, a hálózatépítés, ki vitatná, fontos. De ez, akarjuk vagy nem, parlamenti jóvátétel az eddigi magyar politikai csúcs lebontásáért. Nem csak az a kérdés, hogy miként adhat a magyar parlament, a politikai nemzet szimbóluma bármiféle státuszt, akár tanácskozót is más politikai nemzetek reprezentánsainak. A praktikusabb probléma az, hogy ez lezárja a magyar etnikai pártok kitörésének lehetőségét a "demográfiai zsákutcából". A kisebbségi magyar társadalmak fogyása kikényszeríti, hogy pártjai egyre nagyobb arányban nyerjenek meg maguknak más kisebbségi vagy többségi szavazókat. Általános jogvédőként vagy regionális pártként, mozgalomként. Ilyesmire most ismételten kísérletet tett a romániai magyar elit, s nem kevés szlovák szavazatot kaptak magyar politikusok már eddig is Dél-Szlovákiában, mert otthon a helyiek érdekeit jól képviselő, megbízható partnernek tűntek. Ha ezek a képviselők nem csak etnikai szavazóik bizalmából ülhetnek a törvényhozásban, akkor mit keresnek a budapesti parlamenti fórumon? A jövőbeli szlovák s roma szavazatok már nem kellenének? Nélkülük egyre nehezebb lesz. A parlamenti küszöb különböző mértékben veszélyezteti a magyar pártokat. Szlovákiában ma még - Romániától eltérően - a magyar elitek nem érzik ezt a fenyegetést. De ha a dél-szlovákiai magyar ajkú cigányság fokozatosan kiiratkozik a magyar etnikai blokkból, akkor ez a helyzet ott is gyorsan megváltozhat.

Magyarországon a politikai elit megszokta, hogy csak magát hallja. Csak a saját visszhangjára kíváncsi. S a visszhang visszhangját a külvilág autentikus reakciójának véli. Ez a mi felelősségünk, s a mi bajunk. De jó lenne, ha a szelektív süketségünket a Duna innenső partján tartanánk, ha már gyógyítani nem tudjuk. A kisebbségek könnyen sebezhetők. Hallászavarainkból nekik komolyabb bajaik is támadhatnak.