Lányi András a kistelepülések iskoláinak kérdését belehelyezi egy szélesebb, az egész vidékstratégiát érintő összefüggésbe (Miért zárják be a falusi iskolákat?, október 20.). Két koncepciót fest föl: az egyik szerint a nagyváros, a másik szerint a vidékfejlesztés számít korszerűnek. Lányi nyilván a második koncepció mellett érvel, és nehezményezi, hogy a hatalom még a választás lehetőségét sem adja meg: az iskolatámogatások iránya csakis az első koncepció erőltetett megvalósítását jutalmazza.

Az írásra ketten is reagálnak. Sajnos mindketten leszűkítik a kérdést a kisiskolákéra. És nem igazán szilárd alapokra építik érveiket.

Kun István (Szélbe szórni a pénzt?, november 10.) így kezdi: "Fogja bírni a gyerek? - kérdezte X., az Y. Gimnázium igazgatója, mikor a lányomat be akartam hozzájuk íratni, s megtudta, melyik faluban végezte leendő deákja az általánost. A kérdés - elmondta - nem véletlenül hangzott el. Tapasztalatból tette föl, hiszen a szabolcsi falvak iskoláiból sokan tanultak e kétszáz éves, nívós gimnáziumban." Nem ismerem az említett gimnáziumot. Lehet, hogy üdítő kivétel. De a mai magyar iskolarendszerben a "Fogja bírni a gyerek?" kérdés üzenete tízből kilencszer nem az aggódás, hanem az, hogy "Jaj, de kiválóak vagyunk!" Mert már az iskola sem iskola többé, hanem a marketing egyik legszörnyűbb terepe. Én, aki szerencsére nem egy Nagy hagyományú Jó Iskolában, hanem csak egy nagy hagyományú, talán jó iskolában dolgozom, teljesen mást látok. Nálunk számtalan kisiskolából jött gyerek megállja a helyét. Sőt. Örülünk az általuk hozott új és új színeknek. Vannak, akik nehezebben rázódnak bele, de pont olyan arányban, mint a városi iskolákból érkezettek között. És nagyon jó látni, ahogy egy-két év alatt szépen megnyílnak ezek a gyerekek is.

Úgyhogy Kun István példája nem igazán meggyőző. Ahogy a többi érve sem. A hatalom kritikájára nem válasz, hogy a folyamat nem most kezdődött. Lányi egy helyzetet mutat be, ez akkor is helyzet, ha Kun régi adatokkal próbálja élét venni. Vagy mit kezdjünk ezzel a mondattal: "Az önkormányzatoknak se pénzük, se kedvük az iskolát pátyolgatni"? Mi az, hogy "az" önkormányzatoknak? Van, amelyiknek nincs kedve, van, amelyiknek nagyon is van, másoknak meg lenne, ha nem nyomorítanák agyon. A "kedvnélküliség" meg láthatóan nem függ a településmérettől, a hiba tehát nem a kistelepülésekben van, inkább a rendszerben.

Kun szerint: "a falvak iskoláiból kikerültek esetében a felmérések fokozott hátrányokat jeleznek. Lányi szerint a kisebb iskolákban a pedagógiai munka színvonala nem marad el a nagyobbakétól. Ez alaptalan általánosítás." Korrekt lenne, ha Kun kicsit összetettebben vizsgálódna. Például, hogy a "fokozott hátrányok" okozója mennyiben az iskola, mennyiben falvaink iszonyatos magára hagyottsága. Hogy a faluban milyen arányban vannak jelen a "nem bírná a mi színvonalunkat" skatulyájú gyerekek. Ha figyelembe venné azokat az adatokat is, amelyek szerint az aprófalvak kisiskoláiban a teljesítmény legfeljebb annyival marad el, amennyivel a szülők iskolai végzettsége alacsonyabb. Magának az iskolának a munkája semmivel se rosszabb. És ugyan mennyit javítana a "színvonalat nem bíró" gyerekek teljesítményén, ha hajnalonként beterelnénk őket valamelyik gyerekgyárba?

Szélbe szórt pénzek nyilván vannak az országban. De elgondolkodtató Lezsák Sándor mondata: "Egy ország se ment még tönkre amiatt, mert túl sokat költött az oktatásra."

Urbán Szabó Krisztina szintén a körzetesítés mellett érvel (Mentsük meg hátrányainkat, november 19.), de többször is ellentmondásba keveredik.

Például: "...a tanár kénytelen utazgatni az iskolák között, hogy meglegyen az óraszáma. Az óra után a buszhoz rohanó tanár sem korrepetálni, sem tehetséget gondozni nem ér rá, az ideje percre kiszámított, aki tovább kérdezne, válasz nélkül marad." Logikus gondolat. Az iskolai életet tényleg nem szerencsés buszokhoz igazítani, percre kiszámítani. Fokozottan érvényes ez az utazgató gyerekekre, mégiscsak ők lennének az iskola főszereplői, ők lennének a törékenyebbek ...

Urbán Szabó ezt is írja: "...az iskola elsősorban mégiscsak az a hely, ahol a gyerekeknek használható, korszerű tudást kell szerezniük, meg kell tanulniuk alkalmazni a legújabb informatikai eszközöket, az a hely, ahol fejleszthetik kézügyességüket, különböző sportkörökben, szakkörökben kibontakoztathatják tehetségüket".

Először egy kis kitérő. A "használható tudás" korunk egyik divatfogalma. Tudom persze, hogy mit értenek rajta, alapjában véve egyet is értek a gondolattal, csak hát ez is bonyolultabb, módjával kell bánni vele. Madách falansztere szerint Homérosz nem használható tudás, a tündérmese nem használható tudás. Sokszor eszembe jut a köré építhető fogalombokor is: "egyszer használható tudás", "használat után eldobható tudás" stb.

De komolyan: mi számít használható tudásnak? Ki dönti el? Hol állnánk most, ha minden tudós csak azzal foglakozott volna, amit saját kora nem tartott hóbortos hülyeségnek? Van Gogh, József Attila tudása használhatónak számít-e a pragmatista értékrend szerint? Vagy mit kezdjünk Freund Tamás szavaival? Szerinte a tudóssá váláshoz az kell, hogy középiskolás korában sokat zenéljen, művészkedjen a gyerek, mert ettől lesz kreatív. Pedig hát a zenélés a "komoly", használható ügyektől venné el az időt...

Az iskolához visszatérve. Az iskola csak annyi, amennyi tananyag elhangzik az órákon? A környezet, a mentalitás, a munkaszervezés nem ad használható tudást? A másodlagos, harmadlagos üzenetek nem adnak tudást?

A kisiskolák esetében az otthon maradók számára hasznos tudások: fontos vagyok én is, a falum is; jó és érdemes egy közösséghez tartozni; szüleim, testvéreim biztonságot adhatnak stb. Az összevontak számára hasznos tudások: menetrendismeret; a kiközösítés kezelése; egyedül megoldani mindazt, amiért a helyiek hazamehetnek (pl. egészségügyi problémák); a legjobb testtartás hidegben, ha mínusz húsz fokban nem jön a busz stb. Más tudások is vannak, de ezeket is be kell számítani az iskolába járás által megszerzett tudások közé, ha a problémát a maga teljességében akarjuk látni.

Az informatikai eszközök fontosságát maga Urbán Szabó válaszolja meg később: "A falusi gyerekek ma már (...) MP3-t hallgatnak és chatelnek. Szociális kapcsolataik ugyanúgy a számítógépen zajlanak, mint Budapesten." Szakkör, sportkör nyilván szóba se jöhet, hiszen "a buszhoz rohanó gyerek nem ér rá". És így tovább, nincs hely minden állítás megvizsgálására. Csak egyet még: elképesztőnek tartom, hogy Urbán Szabó hátrányként állítja be, ha a tanítónő ismerőse a szülőnek, mivel így szerinte nem viszonyul objektíven a gyerek munkájához. Kicsit falanszteres érv. Tudtommal épp azért nincs osztályzás alsóban, mert a túlontúl objektív mérce nem venné figyelembe a gyerek tempóját.

Egy közlekedési szakembertől kaptam egy képet. Egy őszi falevél volt rajta. A zöme már megsárgult, de a főerek még zöldek voltak. Meg is magyarázta: a nyári levelek hajszálerei mindenkit mindenkivel összekötnek, a táplálék mindenhová eljut. Az őszi levélen viszont csak a főerek környéke mutat életjelenséget. A többi ugyanúgy élettelen, mintha bemennénk öt kilométerre az autópályáktól.

Ezt a képet ki lehet terjeszteni. Akár a társadalom rétegződésére, akár a településszerkezetre.

És az iskolákra is. A tanyasi iskolák megszűntek. A falusi iskolák végveszélyben. A rohadás már a kisvárosi iskolákat is kikezdte. Sőt a nagyvárosiakat is.

A sárguló levelek előbb-utóbb lehullanak. A most még éppen a zöld erek közelében ücsörgőkkel együtt.

Achs Károly, gimnáziumi tanár